A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 19-20. 90 esztendős a "Veszprémvármegyei" múzeum. Jubileumi évkönyv (Veszprém, 1993-1994)

Petánovics Katalin: „Átul léptük Zala megye határát...” (Zala megyei summások kultúraközvetítő szerepe)

A táncok szüneteit játékokkal töltötték ki. Legkedvesebb játékuk volt a „balházás". Enélkül alig múlt el este, a falujukban pedig lakodalom nem létezett bolházás nélkül.

35 Kizárólag férfiak mulatsága volt a „seggreverős". Egyikük a székre vagy padra hasalt, és a többiek a fenekére ütöttek. Ha kitalálta, hogy ki ütött, akkor annak kellett felváltania. Sokszor durvasággá fajult a dolog, mert előfordult, hogy lapáttal vágtak rá. Vagy aki egy pakli dohányért vállalkozott a játékra, bizony úgy elnáspángolták, hogy szinte szét ment rajta a nadrág. Mondják, hogy akadtak „nagy zsiván emberek, akiknek mindig marhaságon járt az eszek", és akik folyton kitaláltak valami mulatságos - sokszor nem éppen szelíd - dolgot, amivel riogatták a nőket.

36 A játékon, táncon, éneken kívül esténként meséltek. Egyöntetűen állítják, hogy minden majorban akadt 1-2 jó mesélő. Természetesen a 6 hónap alatt mindenki mondott valamit, amit tudott, de voltak, akik vitték a szót. „Este lefekvéskor szoktak meséni. Ugyanúgy, mind a katonaságná. Mindig akadt jó mesiló. Mindent mesitek... egyik jábavalót, a másik érdemesset." „A meséket a betyárokru, ezeket szerettük, de a ludvérceket, meg a hazajáró halottakat nem szerettük, mer fétünk. Jobban félőssek vótunk mind most."

37 A nők és a fiatal fiúk a meséket és a szerelmes történeteket szerették hallgatni. A férfiak - ahogy ők nevezték - a „maflaságokat". Ez a szó jelentette a trufákat és azokat a nyomdafestéket nem tűrő történeteket, amelyeket csak egymás között mondtak el. Több adatközlő is megemlékezett olyan kiemelkedő egyéniségekről, akik több estén át bonyolították a történeteket. A rezi summások ma is ámulattal emlegetnek egy Hegyi János nevű várvölgyi embert, aki majdnem minden este mesélt „igazi meséket". „Egyfolytába emesét vóna egy hétig is. Hogy az mennyit tudott? Csoda!" Meséléskor „ollan csönd szokott lennyi, ha valami leesett, meg lehetett hallanyi a csörgését. Egy darabig mesét, akkor meg szokta kérdezni: Csont? Ha nem feleltek, akkor abbahatta mer elaluttak... Ha azt feletek rá, hogy hus, akkor hagatták tovább... Másik este má kérdezték, hogyhát hun is hattad abba? Aztán megen mesét."

38 A munkásgazda is meghallgatta a mesét, ha éppen ott volt. „Illyenbe nem vót különbség" - mondták. Fehér Ferenc hernyéki summás emlegette Takács Pista nevű barátját, akiből később rendőr alezredes lett, hogy szeretett olvasni, és „nagyon jó feje vót. Régen vótak ezek a ponyvaregények. Ebédná gyorsan elolvasott egy-egy ollan kis füzetet. Este aszta majdnem szóra szóra elmondta. Járt föl alá a barakba, aszta csak mondta."

39 Volt aki a járda szélére állított ládájára telepedve mesélt, ismét mások fekhelyükön ülve vagy félig fekve, könyökükre támaszkodva szórakoztatták hallgatóikat. De előfordult, hogy a barak közepére ültették, hogy mindenki jól hallhassa a szavát. A 3. ábra. Zalai summások Kéttornyúlakon. Aratóbál. 1935. Abb. 3. Zalaer Gedingarbeiter in Kéttornyúlak. Erntefest. 1935. sötétben csak a hanggal lehetett a történetet dramatizálni, hiszen a mozdulatok nem látszottak. Az igazi nagy mesemondók minden este meséltek, vagy legalábbis elkezdték. Benkéné emlékezetében él, hogy egyik munkahelyén volt egy ilyen ember, aki „Kedves lapátfülű hallgatóim" megszólítással kezdte minden meséjét. A kévetengerről szólt, de itt már elaludtak, tovább nem hallgatták. Majdnem minden summáscsapatban előfordult egy-egy olyan - kicsit lenézett, gyengébb elméjű ember - akit lehetett ugratni. A Keller házaspár emlékezett egy szegény emberre, „Furkó Káró bácsinak" hívták (az igazi nevét senkisem tudta), akinek minden áldott este a következőket mondta a mesélő: „Etetik a bárányokat, ráhajtották a hídra. Avva má be is fejezték, mer ottvannak a hídon." Most is ugyanúgy nevetnek rajta, öreg fejjel, mint hajdanán. A munka közben mondott mesék, történetek rövidebbek voltak. Aki különösen vonzódott a meséhez, az mindig igyekezett úgy helyezkedni, hogy a mesélő közelébe kerüljön. Sokkal hamarabb tellett az idő, és a kezük is gyorsabban járt, mert az egyhangúság unalmát elűzte a figyelmet lekötő szó. Benke Jenőné vállusi summásasszony egyik meséjénél megjegyezte, hogy ezt „krampliásás közben tanulta."

40 Kiváló mesemondási alkalmakat kínált a tollfosztás, a krampliválogatás, kukoricafosztás, közös legeltetés, pásztorkodás, libaőrzés stb.

41 Ezt az otthoni szokást gyakorolták a munkán is. Megfigyeléseim szerint a summás mesemondók repertoárja nem a munkán, hanem az otthon tanult me446