A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 19-20. 90 esztendős a "Veszprémvármegyei" múzeum. Jubileumi évkönyv (Veszprém, 1993-1994)

Petánovics Katalin: „Átul léptük Zala megye határát...” (Zala megyei summások kultúraközvetítő szerepe)

vagy vasárnap este, mert hétköznapokon nagyon elfáradtak. Minden summásbandában akadtak, akik valamilyen hangszeren játszottak, és azt magukkal is vitték. Voltak olyan summások, akik egész kis zenekart alkottak (hegedű, cimbalom, bőgő, kontra) és éveken át mindig együtt szerződtek le a különböző uradalmakba. Az összeszokott banda színvonala, repertoárja is gazdagabb volt, mint az alkalmi muzsikusoké. Hamarosan hírüket vitték a vidéken, és szombat-vasárnap estéken meghívták őket búcsúkba, lakodalmakba muzsikálni. A szentpéterföldei volt summás zenészek összetétele: 2 prímás, 1 cimbalmos, 1 bőgős. Igaz, hogy a nagybőgőnek néha madzag volt a húrja, de azért szólt. Ha lakodalomba hívták őket, az uraság a hétfőt megadta nekik szabadnapnak. Akkoriban a legtöbb faluban vasárnapon volt a lakodalom. A novai Németh Ferenc így emlékezett meg a muzsikálásról: „Ahun csak vótam munkán, mindenütt összeverődött egy egész zenekar. Cimbalmos, hegedűs, brácsás. E szoktunk menni ott Tolna megyébe nagy lakodalmakat meg búcsúkat muzsikaiunk ki. Öten vótunk ott zenészek... Fiatalok vótunk, jókedvenk vót, mindenféle vicceket csinyátunk, aszta ezer nagyon szerettek bennünket. Talá nem is annyira a tudásér, mind a jókedvenkér. A viselkedésünkér. így tuttunk keresnyi külön is. 29-ben Nagykonrádon muzsikaiunk pünközsd vasárnaptu pünközsd hétfő délig... Hazafelé bementünk a kocsmába... hárman muzsikaiunk, kettő mulatott. Aztán cserétünk. Gyüttek a munkástársak tőlünk is meg a másik majorbu is, aszta keddre nem maratt egy vasam se. Mondtam is: ezer nem járok e gyerekek, muzsikányi, hogy kedden még egy cigarettát se tugygyak venni."

31 Pedig a muzsikálással a takarékosabbak össze tudtak gyűjteni annyit, amennyi a dohányra, vagy egy kis borra kellett. Nyaranta előfordult, hogy bort áruló szekeres ember kereste fel az uradalmakat, s a hordóból mérte ki a bort az embereknek. A Keszthely környékieket - főként a várvölgyieket emlegették, hogy tőlük szoktak bort venni ünnepnapokon.

32 Egyébként bort nem láttak egész nyáron át. A summások maguk is szoktak a zenélésért fizetni, de csak akkor, ha többen - tehát egész kis zenekar húzta a talpalávalót. Természetesen ez esetben fillérekről volt csak szó, hiszen nem volt pénzük, de aki megbecsülte, „abbul is gyütt össze valami." „Vót az eset, hogy összegyütt egy pengű is. Az is nagy dolog vót, mer egy pengű egy napi kereset vót." Leggyakrabban előforduló hangszer a citera volt. Aztán a hegedű, a cimbalom, később a tangóharmonika, nagybőgő, szájharmonika és valamilyen fúvós hangszer. Ha nem volt más kíséret, akkor a jászol oldala vagy az abrakos láda oldala volt a dob. „Ütemre verték, aszta úgy kigyütt (a ritmus) hogycsak na! " Fehér Ferenc is addig gyűjtögette a pénzét, amíg sikerült egy gombos tangóharmonikát vennie. Azontúl minden évben magával vitte két kincsét: a biciklijét és a harmonikáját. A 30-as évek második felében a legények ezzel karikáztak ünnepnapokon a környező falvakba, majorokba. A kerékpárt és a tangóharmonikát is a barakkban, egy falba vert kampóra akasztva lógatták.

33 Minden summás egyöntetűen azt mondta, hogy napkeltétől napnyugtáig nagyonis elfáradtak, mert a pallér, a segédtiszt vagy más parancsoló mindig mögöttük állt. A munkát jól megszervezték, nem volt üres félnap meg üres idő mint a tsz-ben. Mégis, este ha kimosakodtak „mer ollanyok vótunk, mind a szurtos malacok" átöltöztek, megvacsoráztak és megszólalt egy citera „vagy akármillen kis nyikkancs, akkor má táncótunk." Az asszonyok emlékeztek, hogy néha inkább pihentek volna tánc helyett, de a legények megfogták a karjukat és elhúzták őket. Nevetve emlegetik, hogy „megtáncótattuk a bóhákat", meg „kiráztuk a bóhákat" utalva arra, hogy a szalmás fekhelyeken rengeteg bolha volt. A tánc legtöbbször a szálláshelyükön a barakkban, vagy az istállóban a középső járdán szokott lenni. Jó időben pedig az udvaron. A cselédek is eljöttek közéjük táncolni, bár ezen kívül nem nagyon barátkoztak egymással. Ha belejöttek a hangulatba, éjfélig is szórakoztak. Mondták is, hogy „le se tette az ember a fejét, má gyütt a munkáspallér: Jó regget emberek! Emenynyünk! Alig tuttunk főkenyi, dehát mennyi köllött dógozni." „Mikor látta a gazdánk, hogy alig mozgunk, mondta a muzsikusnak: János, az istenteket, este nem lefekünnyi ugye?" És ezt több munkásgazda is megerősítette, hogy esténként, ha a fiatalság nem bírt magával, bementek, s figyelmeztették őket, hogy másnap dolgozniuk kell, szükségük van pihenésre, alvásra. Sokszor erélyesen kellett fellépniük, hiszen a munkások között idősebbek is akadtak, akik szívesen aludtak volna.

34 Hogy mit táncoltak? Amit tudtak. Csárdást, főként a gyorscsárdást. Aztán az ún. kétlépésest, amely lassúbb tánc volt. Ezt járhatta lány-lánnyal, lány legénnyel vagy „körbe-karikába", tehát körtánc formájában is. Kedvenceik közé tartozott a keringő, a „pulka és a négyes pulka". Ez utóbbit négy pár táncolta egyszerre. Helycserés tánc volt, s amikor a szaladgáló párok összeütköztek, nem találták a párjukat, nagyokat nevettek. A régiesebb táncokat pl. a lengyelkét, a fiatalok „lenézték, nem tanujták meg." Közben-közben páros táncokat is jártak, amelyeket énekszóval kísértek: „Hogy a csibe, hogy"... „Add ide a tűt, te megy a gyűszűt" kezdetű országszerte ismert dalokra. A táncban szinte mindenki részt vett, fiatalok, idősebbek egyaránt, de itt is akadtak kivételek. Aki gyászolt, az nem táncolt, inkább más elfoglaltságot talált magának, nehogy kísértésbe essen, s megszegje a gyászidő leteltét. Úgyszintén háttérbe szorultak azok az elesettebb nők, férfiak, akik falujukban is a társadalmi periféria szélén éltek. 445