A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 19-20. 90 esztendős a "Veszprémvármegyei" múzeum. Jubileumi évkönyv (Veszprém, 1993-1994)

S. Lackovits Emőke: Református keresztelési szokások a Dunántúlon

tek, benne: tejeskávét vagy teát, kuglófot, zsemlét. Ahol csak egyszer vittek ételt, ott gyakori volt a reggeli (kávé, zsemle) és az uzsonna (rántott hús, mártások, disznótoros) vitele. Egyes somogyi falvakban a két világháború között kezdett elterjedni, hogy a komatálat pénzzel váltották meg. Az ételeket virágos, egyfülű, hasas, cserépből, porcelánból készült, vagy zománcos komafazékban, komaasszonycsuporban, komabögrében, komacsészében, komaszilkében, porcelán vagy cserép tányérral lefedve: porcelán vagy cserép tálban, komatálban, porcelán vagy cserép tányéron: esetleg cserépből készült, egymásra rakható ételhordó lábasokban vitték, amelyeket karra vehető kosárba, fejükre tett kétfülű vagy fületlen, díszesen fonott komakosárba, komavékába, pászítás vékába tettek és az egészet fehér szőtt, vagy fehéren pirossal hímzett komakendővel takarták le, vagy ebbe kötötték bele. A tésztákat általában tálra téve és komakendőbe kötve kézben vitték. Az ételek elvitelében a leánygyermek, az anya, anyós vagy sógornő segített, férfiaknak itt helye nem volt. Megérkezés után a gyermeket is hazaküldték. A komaedényeket és a komakendőt szigorúan csak erre az alkalomra használták, mást bele nem tettek, a menyecske valamennyit hozománya részeként vitte magával a házasságba. A gyermekágyas anyának az esetek többségében az ebédvivő előtt ennie kellett a vitt ételekből. Ha már ebédelt, akkor is meg kellett kóstolnia, nehogy megsértse azt, aki vitte. Dudaron azonban csak akkor evett az anya, ha már az ebédvivő elment. A tésztafélékből általában néhány darabot mindig visszatettek a komaasszony kosarába, hogy az otthoniak is kóstolják meg a komaebédet. Az edényeket többnyire kimosva adták vissza, kivéve azokat a helyeket, pl. Szentgál, Szentkirályszabadja, ahol azért nem mosták el az edényeket, nehogy sírós legyen a baba. A térség reformátusságánál belépéskor általános volt a következő mondás: „Adjon az Isten elment erőd helyett új erőt, egészséget!" vagy: „A jó Isten adjon az elment erőd helyett új erőt, egészséget! Ezt kívánjuk!" RÖVIDÍTÉSEK BENEDEK 1991. = BENEDEK S.: A magyarországi református egyház istentiszteletének múltja. Őrisziget 1991. CSILLERY 1982. = K. CSILLÉRY K.: A magyar népi lakáskultúra kialakulásának kezdetei. Budapest 1982. DEDINSZKY 1991. = DEDINSZKY Gy.: A Biblia néprajza. Budapest 1991. FÉL 1941. = FÉL E.: Kocs 1936-ban. Budapest 1941. GÉMES 1987. - GÉMES В.: A népi születésszabályozás (magzatelhajtás) Magyarországon a XIX-XX. században. I. MTA Néprajzi Kut. Csop. Budapest 1987. GÖNCZI 1914. = GÖNCZI F.: Göcsej s kapcsolatosan Hetes vidékének és népének összevontabb ismertetése. Kaposvár 1914. GÖNCZI 1937. = GÖNCZI F.: A somogyi gyermek. Kaposvár 1937. Az ebédvivés jó alkalom volt arra, hogy a látogató asszonyok és a gyermekágyas megbeszéljék a szülés körülményeit és a gyermek gondozásának feladatait. Összegzés A Dunántúlon vallási szempontból sajátos helyzet alakult ki, mert: a reformátusok római katolikusokkal és evangélikusokkal éltek, élnek együtt, a reformáció lutheri és kálvini ága itt vált szét legkésőbb (1591 után), s még a 18. században is erőteljes rekatolizációs folyamatok nehezítették az itt élő reformátusság életét. A reformációt támogató földesúr patrónusok közül sokan a végleges egyházszakadás megakadályozását remélve, soha nem szakítottak teljesen a katolicizmus bizonyos külsőségeivel.

82 Mindezek, valamint a történelmi helyzet alakulása és kényszerűsége következtében az egyházias és vallásos szokásokban itt több reformáció előtti, valamint római katolikusoktól átvett elem található, mint a magyar nyelvterület más részein. Ez alól a keresztelő szokásegyüttese sem kivétel. A 19. század liberalizmusa, a büntetésmódok elavulása, a polgári büntetőjog általánossá válása pedig a fegyelem és fegyelmezés erőteljes meglazulását eredményezte minden téren, aminek következtében korábban szankcionált rendszabályok módosultak, sőt, elenyésztek. S ez a folyamat sem hagyta érintetlenül a keresztelő szokásegyüttesét. A vizsgált térségben a reformátusság keresztelési szokásainak legjelentősebb része az egyház által az évszázadok során meghatározott rendszabályokból álló, amelyek beépülve a közösség szokásrendszerébe, maguk is szokásokká váltak. Másik részük egy ősibb, kereszténység előtti réteget őriz, míg a harmadik rész reformáció előtti, katolikus szokások megőrzött vagy átvett, illetve átvett és némiképp módosított változata. E három rész együtt alkotja azt a sajátos szokásegyüttest, amely ebben a formában a kutatott földrajzi egységben csak a református közösségeket jellemzi. GUETH 1873. = GUETH S.: A felső-eóri ev. ref. egyház története. Szombathely 1873. JANKÓ 1902. = JANKÓ J.: A balatonmelléki lakosság néprajza. Budapest 1902. JÁNOSI 1935. = JÁNOSI Gy.: Barokk hitélet Magyarországon a 18. század közepén a jezsuiták működése nyomán. Pannonhalma 1935. KISS 1881. = KISS Á.: A XVI. században tartott magyar református zsinatok végzései. Budapest 1881. KISS 1937. = KISS G.: Ormánság. Budapest 1937. KONCSOL 1991. = KONCSOL L.: Diósförgepatony: Történelmi olvasókönyv I. Pozsony 1991. LACKOVITS 1980. = S. LACKOVITS E.: Adalékok a falusi gyermekek életéhez Veszprémben megyében 1868-1945. VMMK 1980. JEGYZETEK 414