A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 18. (Veszprém, 1986)

Bóna István: Javarézkori aranyleleteinkről. Fejezetek a magyar ősrégészet múltszázad-századeleji történetéből

20. ábra. Csáford. A kisebb aranykorong. MNM. Term, nagys. Abb. 20. Csáford. Die kleinere Goldscheibe. MNM. Nat. Gr. végérvényesen helyreállt a Stollhof-típusú leletek eneolitikus keltezése {Angeli 1967, 492-495) valamint az a jelentős lépés, amely az „aranyamulettek" értelmezését előre vitte {Angeli 1972, 27-30). A mojgrádi „rája/madár" (végső soron szintén nő) alakú ékszerek rézkori voltának meghatározása kétségtelenül Vladimir Dumitrescu érdeme (1971, 25, 93-94, Uő 1974, 266-270), végül a Stollhof-típusú korongok reális keltezéséhez (- jobb későn, mint soha) a szlovákiai kutatás is csatlakozott {NovotnáNovotny 1976, 3-7). - Ezekkel a munkákkal jutottunk el oda, ahonnan dolgozatunk tovább gombolyítja a fonalat. Ha a külföldi kutatásban el is kell tekintenünk 1884. évi német nyelvű monográfiája után Pulszky közvetlen hatásától, nem mondható el ugyanez idehaza. A „Magyarország archaeologiájában" ugyanis Pulszky változatlan szöveggel és képanyaggal újraközölte rézkor-könyvét, ami a maga részéről okvetlenül kritika volt Hampel 1886. és 1892. évi álláspontjával szemben. Pulszky a millennium után is kitartott a stollhofi (Lange-Wand) kincs és az aranykorongok rézkori keltezése mellett {Pulszky 1897, 85—86, 121). Hatása vagy utóhatása ennek ismeretébenvizsgálandó. A legutóbbi évek hazai kutatása kétféleképpen viszonyult a nagy elődhöz. Az egyik kutatástörténeti visszatekintés meg sem említi: „Meglehetősen hosszú ideig tartott, amíg a Csáford-Stollhof típusú leletek időrendi helyzete és kulturális besorolása tisztázódott. Elsőként Patay Pál ismerte fel a stollhofi lapos balta és az aranykorongok formai jegye alapján . .. a bodrogkeresztúri kultúrával fennállott időrendi párhuzamosságot. Kulturális besorolása azonban Patay számára is ismeretlen maradt" {Kalicz 1982, 12). — Nyilvánvaló, hogy a szerző nem a kormeghatározást, hanem a régészeti kultúrába való sorolást tekinti fontosabbnak és korszerűbbnek. Történetibb és tárgyilagosabb az újabb vélemény: „Egyes-egyedül Pulszky Ferenc volt az, aki a bécsújhelyi (egészen pontosan és mai nevén stollhofi) kincs réztárgyai alapján szilárdan hitt az aranykorongok rézkori eredetében" {Makkay 1985/1, 163— 164). — A hangsúly — helyesen — az egyes-egyedülön van, hiszen láttuk, hogy az utolsó Pulszkyra való hivatkozástól, 1921-től, Patay 1958. évi fellépéséig egyetlen kutató sem tartotta a korongokat rézkorinak. A stollhofiakat sem {Angeli 1967, 492-493 ismerteti azokat a véleményeket, amelyek a kincset a bronzkorba vagy utóbb a Badeni-kultúrába helyezték, illetve összetartozását kétségbe vonták), Patay érdeme, hogy Pulszky felismerését hangsúlyozva, újból, immáron rézleletek bevonásával is, igazolta a stollhofi kincs rézkori voltát, majd a stollhofi és 66