A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 18. (Veszprém, 1986)

Bóna István: Javarézkori aranyleleteinkről. Fejezetek a magyar ősrégészet múltszázad-századeleji történetéből

lölés korántsem azonosítható magától értetődően az 1839. évi jól ismert nevű Nagy Aszóparttal, s arra sincs elfogadható magyarázat, hogy egy 1855 elején ajándékozott gyöngy nyaklánc nem - mondjuk az előző évben, hanem pontosan 16 évvel korábban került volna elő. Hogy a gyöngyök 4. századi szarmata női sírból származnak azt felesleges bizonygatni, annyira önmagukért beszélnek. Ha pedig mégis Tariczky tudta jól, és a gyöngyök valóban az 1839. évi sírból származnak, akkor nagy baj van „a lovaggal". A szarmata sírokból, ha egyszer neki indulnak, nehéz kifogyni a Tisza mentében. Pár évvel később a szarmata sírok szokványos mellékletéről, egy kopott római ezüstpénzről hallunk Tiszaszőlősről (Ipolyi A., ArchKözl II, 1862, 307, No. 489). Újabb pár év s ismét jellegzetes szarmata leletről esik szó: „TiszaSzőlősön (Heves m) a Tisza parton zöld üveggyöngyöt találtak, mely egy bronztekercsre erősíthető. Jelenleg Mednyánszky Edéné birtokában" {Römer, Arch Közi VII/2, 1870, 198,No. 1079). Az 1876. évi kongresszusi kiállításból és dokumentumokból már különböző temetőkből származó, különböző korú tiszaszőlősi sírleletekről értesülünk. Első helyen a Nagy-Aszóparton 1839-ben talált koponya érdemel említést, amelyet az egri Érsekigyűjtemény állított ki (oda pedig Tariczky ajándékaként jutott, aki azt a 70-es években kapta volna özv. Elek Menyhértnétől, v. ö. Makkay 1985/1, 198, vagyis legkevesebb 33 évvel előkerülése után!?) Nyilván Tariczky levelei nyomán került a „megbarnult koponya" melíé a megjegyzés, hogy ez volna az a koponya, amely a széthordott aranydíszekkel együtt került elő. Számunkra nem lehet meglepő, hogy ugyanonnan nem egy koponya volt kiállítva, hanem mindjárt kettő, az utóbbi azonban „nem az előzővel együtt került elő". — Ami nyilvánvaló, de az is, hogy a Nagy-Aszóparton korántsem csak a „lovag" volt eltemetve (Hampel 1876,39). Ugyanezen alkalomból Tariczky is kiállította kincseit: több koponyát (ossements et fragments de cranes humains), egy hosszúnyakú palackedényt (szarmata vagy gepida), két hengeres alakú, átlyuggatott — nyilván talpcsöves — edényt (rézkoriak), négy kettősfülű bütykös bögrét (bronzkoriak?) és két kisedényt {Hampel 1876,44). A szaporulat nem meglepő, hiszen Rómer nyomán tudunk arról, hogy nemcsak a Nagy-Aszó alatt, hanem oda 4000 méterre a Holt-Tisza parton is temetőkre talált Tariczky, illetve utóbbi helyen a vályogvető népség (Rómer 1878, 179 és 185), — az utóbbi a rézkori temető. Másfél évtizeddel később újabb „pogány temető" előbukkanásáról számol be ezúttal Tariczky hírlapi cikke nyomán az Archaeologiai Értesítő (12, 1892, 36). A századforduló táján virágkorát élő Tiszafüredi Múzeumban is gyűlnek közben a Tiszaszőlősről származó népvándorláskori sírleletek. 1901-ben egy „kockás karcolatokkal ékített fekete bögre és emberi 60 koponya a népvándorláskorból" (ArchÉrt 23, 1903, 298). A vállán sávos—rácsos besimítással díszített bögrét Párducz Mihály késő-szarmatának közölte (Párducz 1950, 60, No. 473, 139. t. 16), Csallány Dezső pedig — helyesebben — gepidának (Csallány 1961, 217, No. 165) határozta meg. A tiszafüredi múzeumba egy szarmata női sírból bronz karperec is jutott, a tévesen olvasott „Tisza szőlőken" lelőhely nyilvánvalóan Tiszaszőlősön-nek olvasandó (Párducz 1931, 123, No. 179, „Tiszafüred" lelőhellyel). összeszámlálgatva a fentieket, 1839 és 1950 között legalább tíz későszarmata vagy korai népvándorláskori sírlelet került elő Tiszaszőlősön. Egyértelműen szarmata sírból származott a tiszafüredi múzeum ma elveszettnek tekinthető kis korongolt talpas serlege is, amelyről csak kisméretű, homályos fényképfelvétel maradt ránk (a fénykép nagyított reprodukcióját Makkay Jánosnak köszönöm, 1982, december 10. 18. ábra). Ez a Makkay könyvében kissé megszépítve átrajzolt „bizánci billikom" természetesen a népvándorláskori lovag 18. ábra. Tiszaszőlős. Talpas pohár szarmata sírleletből. Arehívfotó. Abb. 18. Tiszaszőlős. Fusspokal aus einem Sarmatengrab. Archivfoto.