A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 18. (Veszprém, 1986)

Mészáros Gyula: „Tükörből” idéztünk ördögöt. (Kisdörgicse hiedelemvilága)

MÉSZÁROS GYULA „TÜKÖRBŐL" IDÉZTÜNK ÖRDÖGÖT (KISDÖRGICSE HIEDELEMVILÁGA) A KISDÖRGICSEI GYERMEK SZÜLETÉSE ÉS NEVELKEDÉSE RÉGEN, A BABONÁK KERESZTTÜZÉBEN A Balaton északi partvidékén, a festői Halom-hegy szőlőkkel koszorúzott bazaltkúpja árnyékában, törökdúlástól megtépázott, múló idő fogától megrágott Árpád-kori templomromok szomszédságában húzódik meg három, régi eredetű, magyar ajkú falu: a ma már közigazgatásilag Dörgicse néven egyesült Alsó-, Felsőés Kisdörgicse. A három közül a legkisebb: Kisdörgicse. A felszabadulásig kisbirtokos, vagy néhány holdas paraszt családok éltek itt, egy részük evangélikus kisnemes elődök unokái. A helybeli ,,uraság"-ot a katolikus földbirtokos Schandl család képviselte, sűrűn váltakozó—költözködő cselédséggel. Néhány más, általában már szegényebb sorsú katolikus napszámos család mellett, a református, nazarénus és adventista felekezet is képviselve lett kevés lélekszámban ebben az apró faluban, ahol a legmagasabb házszám az én gyermekkoromban 40 körül mozgott. Igaz, előfordult, hogy odacsapódott a fővárosból egy-egy kiöregedett izraelita szatócsnő, tű és cérna eladásából azonban itt nem lehetett megélni s a kiskereskedők hamar odébbálltak. A tősgyökeres helybeliek főfoglalkozása mindig is a földművelés (gabonatermesztés, szőlő) volt. A Balatonra tekintő vagy déli fekvésű hegyekben kiváló dörgicsei rizling és muskotály termett, terem ma is: „Erdei: ereget, Leshegye: lesëget, Fénye: fenyeget, Вёссе: öklelget, Agyaglik: eltemet!"

1 — ijesztgették a borivásban mértéket nem mindig tartó férjeket a dörgicsei asszonyok. Mühelyes kisiparos egyedül a kovácsmester lett volna, de a falu szélén álló műhely tűzhelye gyakran volt hideg, mivel ezek a mesterek is hamarosan vándorútra keltek. A kis falu nehezen adott kovácsnak megélhetést. Akadtak azonban földműves családok, melyekben egy-egy személy takács, cipész kismesterséget, vagy fehérnemű varrónői tevékenységet is folytatott otthonában, főleg a 20-as 30-as években. A helység egyetlen szellemi irányítója a század elején az evangélikus felekezeti tanító volt. 1927-től az iskola megszűnt, mert az átlag 14—15 tanulós létszámú iskolától az államsegélyt megvonták, így a falunak magának kellett volna tanítóját eltartani. Az ilyen kolduskenyérre azonban a tanítók nemigen pályáztak. Földrajzi, közlekedési elzártsága teremtette helyzetében, folyamatos művelődési irányítás hiánya mellett, ősi hiedelemvilág makacsul továbbélő hagyományai bibincsében vergődve, mindennapi kemény paraszti munkában élte hol csendes, hol perpatvaroktól zajló életét Kisdörgicse népe. Születésemtől: 1914-től kezdve 13 éves koromig én is köztük nevelkedtem. Éltem a többi helybeli parasztgyerek életét: őriztünk libákat, majd nagyobbacska korunkban marhákat. Részt vettem örömükben, kínjaikban, játékaikban és fáradságos, az apró gyerekekre elég korán kiszabott nehéz paraszti munkájukban. Nem lehettem kivétel. Édesanyám helybeli parasztlány volt, édesapám — falusi kovács fia — csak addig volt tanító, amíg a dohos kis iskolában tanított, azután mennünk kellett szántani, vetni, takarulni két igavonó tehenünkkel, — mint általában a falu népe — ha élni akartunk. A kisdörgicsei gyermeket — még századunk elején is — úgyszólván fogantatása pillanatától kezdve babonás előítéletek, rettegések, jóslatok, hiedelmek bűvköre vette körül. Babonás kötöttségek befolyásolták az újszülött életét, növekedését, a felnőttnek a gyermekkel kapcsolatos cselekedeteit, fiatalok egybekelését. Féltünk a természeti erőktől, mindenekfölött a villámlástól, mennydörgéstől. Égiháború idején — ha csak lehetett - elbújtunk mint kisgyermekek a szoba legrejtettebb zugába — ,,mert ilyenkor nem jó küszöbre állni" — (Mészáros Lászlóné) — s egy-egy erősebb dörrenés alkalmából rémülten rebegtük a megszeppent asszonynéppel együtt: „Uram Jézusom segíts még bennünket! ". À kisdörgicsei öregek mesélték: Szolgált valamikor Dörgicsén egy nagyon káromkodós őrzőgyerek. Egyszer, mikor a többi dörgicsei gyerekkel kint őrzött a réten, nagy vihar közeledett. Dörgött, villámlott. A többiek a föld alá bújtak volna félelmükben, ez meg kiállt a vihar elé s fölfenyegetett az égre: „Szakállasúristen ide üss-ё!" Abban a pillanatban irtózatos csattanás és az istenkáromló elfeketült szájjal, holtan rogyott össze. „Agyonütötte az istenharagja".

3 Ugy képzeltük, hogy villámcsapáskor valóságos kő esik le 595