A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 18. (Veszprém, 1986)

Bóna István: Javarézkori aranyleleteinkről. Fejezetek a magyar ősrégészet múltszázad-századeleji történetéből

„fél" aranykorong még „összetördelt" is, s ugyanakkor mégis „3 dudorú". Vagyis nem világos, hogy Rómer csupán egy fél lemezből következtetett-e az egészre, avagy a lemez egyik fele volt mérhető állapotban, az egész pedig több kis töredékből állt össze. Amilyen hálásak lehetünk, hogy ismert párhuzamok említésével Rómer megmentette az ószőnyi korong emlékét az enyészettől, olyan nehéz megfejteni, hogy melyikhez is hasonlította. Ha valóban a Lange Wand = stollhofi korongokra emlékeztette volna Romért, akkor említenie kellett volna a Jankovich-korongokat is, hiszen poncolt köteg díszítésük azonos stílusú. Díszítésről azonban nem esik szó s ebből arra lehet következtetni, hogy az első állítás állt közelebb a valósághoz: „egészen hasonlít a csepiniekhez", míg Lange Wandot csupán a szakirodalomban már közzétett korhatározóként teszi hozzá. Hogy a „csepini" korongok milyenek voltak, azt Glembay rajzából, Sacken leírásából s nem utolsósorban a Ráth Györgynél és az Egger-testvéreknél akkoriban már őrzött korongokból nyilván jól tudta. Látta, hogy hozzájuk hasonló a belső mezőben díszítetlen példány, — bár meg kell jegyeznünk, hogy a Jankovich/Stollhof-korongokat úgyis ketté lehet vágni, hogy az egyik fél díszítés és függesztő lyukak nélküli lesz. Mindez mindörökre bizonytalanná teszi az ószőnyi korong stílusát, — ha valóban csak féldarab volt. Bár Rómer a lelőhely adatban kételkedett, azt mégsem állítja, hogy Trottina aranyműves korongja a ,,csepiniek" közé tartozna. Valóban, az „összetördelt, kettévágott lemez" egészen más lelőkörülményekre s kifejezetten barbár osztozkodásra vall. Többre, másra, a párszavas leírásból nem lehet s nem szabad következtetni. 5. SALFA-LAJOSTELEP, MA SALKÖVESKÚT, ARANY KORONG. VAS M (1875-78 KÖZÖTT). Jó leírását 1878-ban először Lipp Vilmos közölte. Eszerint Surány (ma Vassurány) határában a „patyi erdőben" gróf Pálffy-Daun Vilmos birtokán került elő „egy kerek idomú 13 2

/з cm átmérőjű és 1 mm vastagságú lemez, finom aranyból, melyen o°o helyzetben három dudor emelkedik ki, a dudorok mellett mindkét oldalon két-két apró lyuk, hogy a lemezt valamihez erősíthessék" {Lipp V., VREJ 6,1878, 27—28). A korong a szombathelyi múzeum legrégibb, Lipp-féle, leltárkönyvében ,,Surány Paty" lelőhellyel szerepel, meghatározása „papi melldísz", kora „őskori", s azt is megjegyzi, hogy gr. Pálffy-Daun Vilmosnak csupán Jetéteménye" = f. 2.1. tétel (Fekete Mária közlése, akinek a lelettel kapcsolatos sok egyéb segítségét is köszönöm). A látszólag világos lelőhely adat körül Lipp tudóskodása alapos zűrzavart okozott. Mielőtt leletünket a fenti módon ismertetné, dolgozatában szombathelyi római és más korú leletekről értekezik. Majd így folytatja: „Ilyen vegyes jellegű leihely a surány-patyi is. Hogy Surány és Paty közt római helység volt, az bizonyos. A surányi határban kiásott sír és sírkő, melyen tisztán már csak e név Sempronius olvasható, továbbá a patyi templom falába illesztett sírkő . .. ezt fényesen igazolják". — A bökkenő, hogy Vassurány és Kőszegpaty (a múlt században még Nagyés Kis-Paty) nem határosak egymással, soha nem is voltak szomszédok. Ma Salköveskút és Vasasszonyfa választja el egymástól őket. Lipp idejében ugyanezek még négy falut tettek ki: Salfa, Köveskút, Kisés Nagy-Asszonyfa. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a Lipptől az imént a „surányi határba" helyezett sírt és kocsijelenetes sírkövét a [helyesen:] SEMPRONIA felirattal maga Lipp 8 évvel korábban még Salfa-Lajostelep lelőhellyel írta le (ArchÉrt II, 1870,215), ezzel a lelőhellyel regisztrálta a CIL (IIL6479), a RIU 1.153. pedig Salköveskút-Lajostelep (vormals Salfa) lelőhellyel közli. A RlU-ból arról is értesülünk, hogy a kő ma is a vassurányi kastélykertben van felállítva. Mivel Lipp Surány és Paty közé kifejezetten önálló római települést képzelt, egyre nagyobb gyanakvással olvassuk az utóbb idézett mondat folytatását: „A surány-patyi erdő a barbár—római tárgyak lelhelye. A százados tölgyfák alatt rejtőző sírok közül erdőirtás alkalmával több bontatott fel, melyek tartalma Pálffy-Daun Vilmos gróf nagylelkűsége folytán régiségtárunkba került. Római tárgyaknak tekinthetők itt a broncz karpereczek . . . broncz-gyűrű . . . borostyán gyöngyök, Constantin nob. с. érem, — egész sírlelet a IV. századból való. Az elősorolt tárgyak közt azonban két olyan darab is volt, melyeket nem lehet barbár eredetűnek nem mondani..." s itt következik az aranykorong elöljáróban idézett leírása és egy bronz buzogány leírása. „A Vasmegyei Régészeti Egylet Gyűjteményének jegyzéke", a szombathelyi múzeum 1884. évi nyomtatott leltára (VREJ 9-10, 1882-83 [1884]) már tartalmazza az imént felsorolt leletek egy részét. A bronztárgyak között a 10. lapon No. 129. Buzogány, lh. Surány, Gróf Pálffy-Daun Vilmos ajándéka. A 39. lapon No. 89—90. Mázas római edények, lh. Surány, Gróf Pálffy-Daun Vilmos ajándéka. Mindezek szerepelnek Lipp imént idézett s azonnal ismertetendő korábbi leírásában. A bronz karperecek és gyűrű nem szerepelnek a leltárban, az ép mázas edények és a pénz azonban kétségtelenül az 1870. évi római sírból valók. Olvassuk csak el a sírról szóló első beszámolót. 1870-ben a következőket tudjuk meg a friss értesülését azonnal papírra vető Lipptől. A Suránnyal szomszédos Salfa határában az u. n. Lajos-telepen „a surányi gróf béresei" nagy — korábbi — sírkővel borított téglasírt találtak. A sírból összekotort leleteket átadták a „salfai tisztnek" — nyilván gazdatisztnek — aki beszolgáltatta őket Pálffy grófnak, a feliratos-domborműves nagy sírkövet és a bélyeges téglákat is a surányi grófi kastélyba szállíttatta. 46