A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 18. (Veszprém, 1986)

Bóna István: Javarézkori aranyleleteinkről. Fejezetek a magyar ősrégészet múltszázad-századeleji történetéből

1864-ben Eszéken vásárolta s így az a „csepini" korongok egyikével lenne azonos. A kerekdeden felépített históriának a valós magja az, hogy Storno 1865 március 7-én valóban bemutatta az Archaeologiai Bizottmánynak a szlavóniai „orachoviczai Kalugyer kolostor rajzait". Csakhogy nem személyesen, a szóbanforgó ülésen „Storno Ferencz úr levelét" olvasták fel, amelyhez az említett rajzok csatolva voltak (ArchKözl. V, 1865, 86), következésképp Storno aligha „vitte magával Budapestre" Glembay Károly alább még sokat tárgyalandó „második" levelét (így Makkay 1985/2, 10). Igaz, hogy Orahovica csak mintegy 50 km-re nyugatra fekszik Eszéktől, ám 1864-ben nem volt kötelező {Makkay 1985/2, 10 szerint „kocsin vagy vasúton csak Eszéken át utazhatott" - az utóbbival csak az a baj, hogy akkor még nem épült meg), kivált tanácsos Eszéken át megközelíteni, akár Pest-Budáról, akár Sopronból indult neki az utazó. Egyszerűbb volt az utóbbi: Sopronból— Murakeresztúrig vasúttal s onnan a Kapronca—Verőce főúton postakocsin, nyilván így tett oda-vissza Storno is. Ám ha Orahovicáról netán egyenesen a fővárosba igyekezett volna, akkor is kitérő lett volna Eszék, a rövid út Orahovicáról Drávaszabolcson át Villányig postakocsin, onnan Mohácsig vasúton, onnan pedig hajón vezetett. Hampel vázlatából és a Pulszkyak jellemzéséből napnál világosabb, hogy Storno-korongja nem tartozhatott az Eszék-környéki korongok közé. Arról végképp nem szólva, hogy ha Storno maga vette volna a korongot az Adamovicscsaládtól vagy netán egy eszéki közvetítőtől, miért kellett volna a megszerzés módját, helyét, a korong lelőhelyét eltitkolnia előbb Hampel s röviddel később a két Pulszky előtt. Nincs rá magyarázat, miért ne emlékezett volna saját vásárlására, miért kellett volna magyarországi ismeretlen lelőhelyűként tálalnia. A sorozatos elnézések szüleménye az is, hogy Makkay a SM ло-korongot az RN 80, 1877,1 Egger-féle korong párjának vagy rokonának véli s az utóbbiból kündulva [ezt is] megkísérli azonosítani a Rosenberggyűjtemény karlsruhei korongjával. Eszerint Storno 1884—1905 között bocsátotta volna áruba aranylemezét, amely a „csepini" 5.(?) vagy ki tudja hányadik koronggal lenne azonos. Minekutána a Stornoféle korong sorsa ilyettéképpen „elrendeződött", egy nem kevésbé meglepő másik variánsról is értesülünk. Hampel vázlatfüzetében a Storno-rajz közelében megjegyzés olvasható : „Id a Bükki leletet". Felvetődött, hogy Hampel' itt a „Vassurány és Kőszegpaty között fekvő" Bük falura utalt {Makkay 1985/2, 20 és Cat. 17), párhuzamként, netán lelőhelyként. Elég azonban a térképre nézni, hogy lássuk, Bük legalább olyan messze fekszik a Cat. 17. korong lelőhelyétől, mint, mondjuk, Szombathely, — Hampel nyilván egészen mást jegyzett fel. Márcsak azért is, mivel Storno-korongjának aligha lehet köze a simaperemű „kőszegpatyi" (= salfai) koronghoz. A reális támpontok, amelyek a Storno-féle korong származásába bevilágítanak: 1. a magyarországi ismeretlen lelőhely, 2. közeli rokonsága, mondhatnók azonossága a 2. Jankovich-gyüjtemény 1—2. korongjával. Láttuk, 1852. január 15-én Érdynek csak nagyon korlátozott anyagi eszközök álltak rendelkezésére. Nyilván igyekezett válogatni, a felesleges duplumokat, gyatrább példányokat nem megvenni. Nincs olyan adat, hogy az árverésre bocsátott Jankovich-féje anyagban csak az a három aranykorong szerepelt volna, amelyeket Érdy végül megvett, lehetett ott negyedik — duplum — példány is. Az utóbbit a január 22-i árverésen vagy maga id. Storno vette meg, vagy valaki más, akitől később Storno-hoz került. A négy kosong összetartozására nemcsak azonos stílusuk utal, hanem főleg az a körülmény, hogy lelőhelyükről - a gyűjtő halála miatt - már mit sem lehetett tudni. Ez a körülmény legalább annyira összeköti őket, mint stílusuk. Storno-korongja tehát minden valószínűség szerint a 2. Jankovich-gyűjteményből származott, de vele okvetlenül azonos leletből. Sajnos nyomaveszett, az 1928. évi soproni Storno-leltárban már nem szerepelt (Gömöri János szíves baráti közlése) s azóta sem tűnt fel sehol. *** összegezve a fentieket. Mindaddig, míg a 2. Jankovich-gyűjteményre vonatkozó adatok elő nem bukkannak, aligha lehet kézenfekvőbb megoldást találni annál, hogy az 1837-1842 közt Jankovich birtokába jutott aranykorongok és a velük azonos leletből származó Storno-féle korong az 1839/1840ben széthordott tiszaszőlősi aranyak közül valók. Szerencsével és sok-sok utánajárással a kérdés valószínűleg eldönthető lesz, Jankovich 1839—1842 között kelt számláiban, szerződéseiben, levelezésében hihetőleg sikerül majd nyomára bukkanni, mikor, kitől s honnan szerezte a korongokat. Míg ez el nem dől, addig javaslatom távolról sem kötelező érvényű. Ám tekintetbe kell venni, hogy 1846-ban már jelentkezett Johann Gabriel Seidl a k. k. Fundchronikkal, amely éppen 1840-ig visszamenően meglepő pontossággal és alapossággal tájékoztat a Magyarországon és Erdélyben talált jelentős leletekről. Más számottevő aranyleletről, mint a cófalviról és „Tisa-Söllös"-ről nem találunk benne híradást, s ebből rézkori csak az utóbbi. A Tariczky Edétől évtizedekkel később gyűjtött tiszaszőlősi folklórban emlegetett aranylemez „csatok", amelyek 8 számhoz hasonlítottak, megfelelni látszanak kettébe hajlított illetve összegyűrt dudoros korongjainknak. Egyrészt tekintetbe kell venni, hogy a csat szót a múlt század kialakulatlan szaknyelvében még szakemberek is általános értelemben használták, általában kapocsként (Kubinyi Ferenc, ArchKözl II, 1861, 90 pl egy tekercses fibula megnevezéseként) avagy kapocsnak vélt ékszerként. E tekintetben szinte perdöntő jelentőségű, hogy az alább tárgyalandó ercsi „rája"-alakú aranylemezt is „aranycsat lemezből" néven leltározták (RN 36,1882,1). . Másrészt e „csatokból" az egyiket Tiszafüreden le31