A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 18. (Veszprém, 1986)

Szántó Imre: A balatoni várak övezete a dunántúli védemi rendszerben (1541–1690)

lőt" hegyvám alá fölvegyék.

387 A szőlővel rendelkező lakosoknak lehetőségük volt arra, hogy a telkes gazdáknál szabadabban, kevesebb szolgáltatással boldoguljanak. Ha ugyanis nem laktak jobbágytelken, a szőlő után nem tartoztak robotolni. A szőlőhegyen „békességesen és minden szolgálat nélkül" lakhattak.

388 A szőlőhegyek már a középkorban bizonyos önállósággal rendelkeztek azzal a településsel szemben, melynek határában feküdtek. Ebből alakult ki a hegyközség a maga törvényeivel.

389 A forrásokból az derül ki, hogy a diási és a cserszegi szőlőhegyeknek is volt hegytörvénye a XVII. században

390 Az 1696. évi portális összeírások adatai szerint általánosnak mondható, hogy a katonák (milites stipendiarii) a szőlőn kívül semmi saját földet (fundust) nem bírtak.

391 Az összeírás arról tanüskodik, hogy a „vitézlő rend" gazdálkodásának „veleje" Zalában a szőlő- és bortermelés volt.

392 A keszthelyi hajdúk szántóföldjeiket részben ideiglenes használatra (ad temporaneum usum), részben pedig zálogjogon (jure inscriptionali) bírták.

393 Zala megyében nemcsak Badacsony környékén, hanem már a középkorban a Zala vizének Türjétől le egészen Zalaapátiig terjedő mindkét oldalán végighúzódó dombvidéken és Keszthely környékén is élénk szőlőtermelés folyt.

394 De nem hagyhatjuk figyelmen kívül a portyákból származó nyereséget sem. Ezek a portyák, kirohanások általában egy-két ember halálával, néhány rab elhurcolásával, és állatok elhajtásával jártak. A fizetetten hadinép sanyarúságának enyhítésére egy mód kínálkozott : elvenni a hódoltsági néptől, vagy a töröktől, amit csak lehet.

395 Török István, akkori szentgyörgyvári kapitány 1648-ban azt írja Batthyány I. Ádámnak, hogy felmenne hozzá, „de hertelen nem lehet, mert az végbeliek, ugy mint sümegiek, keszteliek, szentgrótiak és az itt valók az segesdi (Somogy megye) marhákért akarnak menni".

3 9 6 A török rabokkal való kereskedés a XVI—XVII. századi várkapitányok és katonák legfőbb jövedelmi forrását jelentette.

397 Igali Szűcs István keszthelyi vajda 1685-ben a tapolcaiakkal, sümegiekkel, válogatott legényekkel Szigetvár tájára ment szerencsét próbálni. Utjokban - írja Szűcs Batthyány II. Ádámnak - „rabokat hetet hoztunk, az kik közül egyik főtöröknek jónak kell lenni . . ,"

398 Egy-egy kiváló rab sarca nagy pénzt hozott a szerencsés tulajdonosnak. Akit csak lehetett, elevenen fogtak el, ezért volt olyan sok török rab a magyarországi véghelyeken.

399 A szabad zsákmánynak nagyobb vonzereje volt a végváriak számára, mint az alacsony, illetve rendszertelenül fizetett zsoldnak. Szakály Ferenc jogosan tételezi fel, hogy a végvárak katonáihoz áramló hódoltsági jövedelemnek legalább és helyenként és időnként nagyobb szerepe volt a végvárvonal fenntartásában, mint a mindenkor nagymértékben folytatott rabkereskedelemben, illetve egyre szélesedő kereskedelmi tevékenységben.

400 A végváriak hódoltságba járása viszont egyet jelentett a hódolt magyar jobbágyság és termelőerőinek pusztításával.

401 A „nyereségen" közösen osztozkodtak. Ezt kótyavetyének hívták. A zsákmány szétosztása úgy történt, hogy a halomba rakott mindenféle tárgyból és rabokból mindenkinek rangja szerint arányosan adtak. A közösen szerzett hadi nyereségből egy-egy embernek jutó rész az illető katona legális és méltányos jövedelme volt, hiszen ő kockáztatta azért esetleg szabadságát, és vitte vásárra életét. A sokszor nyomorgó keszthelyi „sereg" is alig várta, hogy a ,Jcótyavetye" — a zsákmány árverése — megtörténjék, és az őket illető pénzt megkapják. Ezért írták 1641. március 30-án Batthyány I. Ádámnak: „Értésünkre esek, hogy kegyelmes urunk ez jövendő csütörtökre Körmenden akarna az kótya-vetyésektül számot vétetni és kinek kinek az ő részét elintézni. Midőn a sümegi kátyavetye volt, mi nem mertünk odamenni, várván ránk minden órában az pogány ellenséget . . . Könyörgünk nagyságodnak alázatosan, hogy parancsolja meg a sümegi kótyavetyésnek, hogy elsőben is minket contentáljának (elégítsenek ki), mert az adósságot ki tudja mikor fizetik az vásárlók, s mi rajtunk meg nem tudjuk venni".

402 A fejérvári nyereségben részt vettek a keszthelyi vitézek is, és Sárkány János 1654-ben a legénység nevében Batthyány I. Ádámtól kérte is a részüket: „Az itt való szegény legények szorgalmazzák az minapi kátyavetyebeli részeket, hogy táplálhassák vele magokat".

403 Veszprém, Tihany, Vázsony, Csesznek, Egerszeg, Kapornak, Peleske, Kiskomárom és Keszthely kapitányai a török hatalom alatt élő lakosokat nem ritkán szokatlan nagyságú vámmal és egyéb díjakkal terhelték, mikor azok a végvár határain a töröknek teljesítendő robotmunkák lerovása végett átmentek. E zsarolások ellen hozták az 1625: 35. törvénycikket.

404 A várak katonasága súlyosan veszélyeztette a kereskedelmet is. Az 1630: 44. te. arról intézkedik, hogy a végvárak (Győr, Komárom, Veszprém, Keszthely, Csobánc, Tihany, Pölöske, Egerszeg stb.) főés alkapitányai a jövőre teljesen szakítsanak azokkal a zsarolásokkal, „amelyekkel ennek az országnak bennszülött kalmárait a szokott vámokon felül terhelni szokták ... és a szegény kalmárokat... az apró marhák és állatok, meg a só és egyebek ötvened, vagy század értékének megadására, vagy az áruk tizedének kiszakítására ne kényszerítsék"..

405 A végvári katonák életében a harcok, és a földművelés békésebb napjai váltogatták egymást. Békés időben szántottak-vetettek, állatokat tenyésztettek, szőlőt műveltek, háborúban pedig „ő felségének s a hazának mindenkor fegyvereikkel szolgáltak".

406 Életformájuk, gazdasági helyzetük a jobbágyokéhoz állt közelebb, de társadalmi tudatuk a nemesi rendbe sorolta őket.

407 De az is előfordult, hogy a katonák a zsold elmaradása miatt nyáron aratni mentek, mert ha aratáskor, 282