A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 18. (Veszprém, 1986)

Szántó Imre: A balatoni várak övezete a dunántúli védemi rendszerben (1541–1690)

SEREGH PÖCSÉTY. A pecsétnyomó belsejében két csillag között ágaskodó kardos oroszlán a török félholdat akarja kettévágni.

364 Csobánc hosszúkás pecsétjének körirata: CSOBÁNCZ VÁROSSÁ. Belterében egyenes kardot tartó kar, s körülötte háromszög alakban három csillag látható, fölül jobbról ismét két csillag és a nap, balról pedig a kard élénél félhold.

365 A végbeliek igazi közösségi életet éltek. „Minden ügyüket közösen intézték el — írja Takáts Sándor —, minden hadi dologban közösen határoztak".

366 A keszthelyi végház őrsége kicsi volt ahhoz, hogy közösséget alkosson, ezért a szomszédságban levő várak, az öt kis balatoni végház - Tihany, Szigliget, Keszthely, Vázsony és Csobánc — hadinépe együtt alkotta meg a községet (communitas quinque castellorum Balatoniensium - 1660).

367 A Habsburg államháztartás a végvári katonaságot nem tudta rendszeresen fizetni; gyakran éveken át se pénzt, se posztót nem kaptak. Könczöl Mihály kiskomári vajda 1643-ban Batthyány I. Ádámnak azt írja, hogy a „szegény hajdú legények menvén az Balaton szegre kenyér koldulgatni". Ennek ellenére a komának „éjjel nappal éhen, szomjuhan, vagy vérük hullásával" őrizték őfelsége végházát.

368 Az éhező végváriak a várak környékén kénytelenek voltak önellátóan gazdálkodni.

369 A mezőgazdasági termelésbe aktívan bekapcsolódni kényszerült végvári katonaság ezzel sokat vesztett harci értékéből.

370 A kiskomáromiak azonban, „legutolsóbb és végsőbb végházban lévén" nem tudtak bekapcsolódni a mezőgazdasági munkába, ,»nekünk — mint írják — sem aratásunk, sem gabnánk, sem szőlőhegyünk, akivel magunkat táplálhatnánk".

371 Úgy segítettek magukon, hogy önhatalmúlag kivetettek megfelelő mennyiségű gabonát a Somogyságra, és ezt 1644-ben Batthyány I. Ádámnak be is jelentették azzal az indoklással, hogy mivel a legények a török miatt sem aratni, sem kazlani ki nem mehetnek a várból, s így „éhei halnának", kénytelenek voltak ilyen formán segíteni magukon.

372 A keszthelyi „belső városiak" (hajdúk) szintén kénytelenek voltak mezőgazdasággal — főként marhatartással és -kereskedéssel, bortermeléssel —, vagy iparral foglalkozni. Keszthely környéke nyugodtabb vidéknek bizonyult, mint a törökök torkában levő Kiskomár. Ez derül ki Túrós vicekapitánynak 1650ben Komárból Pető Lászlónak írott leveléből, amelyben arra kéri, hogy jöjjön haza a végházba, mert ő beteges ember lévén, nem bír a vitézlő renddel: „Kegyelmed tudja, hogy az éhség hajtja ükét, amint elegen is mentenek el a Balatonon tul, ki Keszthelyre, ki hova, a hun békességesen takarhat".

3 7 3 A piaci célú katonaparaszti állattenyésztéssel, marhakereskedelemmel Zala megyében több helyen találkozunk. Az ausztriai és az itáliai városok felé irányuló marhakereskedelemben előnyös helyzethez jutott Kiskomárom, Tihany, Veszprém és Vázsony őrsége.

374 Ákosházi Sárkány János írja 1658. augusztus 4-én Batthyány I. Ádámnak: „. . . az Törököknek minden szándékjok az Keszthely marhára vagyon . . ."

375 A törökök ugyanis állandó apró becsapásaik, rablásaik során a végbeliek marháit több esetben elszedték.

3 7 6 A keszthelyi földesurak, úgymint gersei Pethő László, ákosházi Sárkány János és Babocsay Ferenc keszthelyi kapitány a Bakács árvák részéről 1661. évi rendtartásukban megengedték „az keszthelyi határon kívül az szabad földön való marhalegeltetést ... az császár iratos szolgáinak (a vár zsoldlastromába beírt katonáknak) mind az faludi s mind az tomaji határban. Az szabad legények pedig és máshonnét jövevények, ha köztük marháj okát akarják legeltetni, minden öreg marhátul tartozzanak egy garassal esztendeig..."

377 A veszprémi, tihanyi, vázsonyi és más Balaton melléki várak katonái az 1680-as években zsákmánynyal vagy rablással — szerintük a kard jogán — vagy vásárlással szereztek marhát és lovat, s a csallóközi titkos utakon a Vág vidéki mezővárosok vásáraira hajtották fel.

378 Babocsay Ferenc veszprémi főkapitány és tisztjei, valamint Csomay Máté vázsonyi vajda rendszeresen lejártak marhákat rabolni a Balatontól délre elterülő török hódoltsági területekre.

379 A török pusztítás Keszthelyt sem kímélte. Az 1530— 1550-es évekből származó adó-(dica-) jegyzékek mintegy 90-100 jobbágyportát tüntetnek fel, melynek népessége — Kovacsics József szerint — 1000-1200 fő lehetett. A XVI. század végére a leégett és elhagyott házak száma 50 és 60 között ingadozott.

380 Az állandó portyáknak kitett keszthelyi városlakók egy része a török becsapások elől menedéket nyújtó hegyvidékre húzódott. „Boldogult elődeink, hazánkat . . . dühöngve pusztító háborúkor a városból az országúiban fekvő, látszatosabb helyről futottunk a kevésbbé kinéző és így nem oly veszélyes szőllejekhez" - emlékeztek maguk a késői utódok is.

381 A szőlőművelés a XVI—XVII. században a Balaton környékén a biztonságot jelentő várak körül figyelhető meg jobban. Az egerszegiek „fegyveres kézzel" kapálták meg szőleiket. Minthogy a borfogyasztás jelentős volt, a szőlőművelés igen jól jövedelmezett. A bor ára a XVII. századi árdepresszió korában sem szállott alá. A Balaton-felvidék lábánál elterülő terasz talajviszonyai kiválóan alkalmasak szőlőtermelésre. Gyenesdiáson az egyik pince mestergerendája a bevésett 1644. évszámot őrzi.

383 Diás és Vonyarc hegyközség 1653-i törvényei arról tanúskodnak, hogy a helybeli „hegynépek" és „idegenek" (extraneusok) mellett „nemes és vitézlő renden levők", meg a városi polgárok is birtokoltak-béreltek szőlőt a Balatonvidéken.

3 8 4 A cserszegi szőlőhegyet megemlíti egy 1628. évi okirat.

385 1654-ben pedig a tomaji „kőháton" szerzett több jobbágy egy-egy szőlőt 50 forintért.

386 1698-ban Tomaj elöljárói mentek ki, hogy a „Kesteltomaji határban levő Bükköd (ma Biked) nevű sző281