A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984)

Sófalviné Tamás Márta: A konyhakerti növénytermesztés szokásai és hiedelmei a Káli-medencében

Ku-ko-dá-né ká-posz-tát főz, hej li-li-om Fe-je fö-lött megy el a gőz, hej, li-li-om He-je-jej li-li-om, a-kár a cim-ba-li-om! Zöld pa-ra-di-csom, li-li-om, li-li-om, Meg-csalt a szí-vem jól tu-dom, jól tu-dom Egy é-le-tem egy ha-lá-lom Vagy te-tőled el kell vál-nom é-des ga-lam-bom A kört alkotók, a kör középpontja felé tekintve, kézfogás nélkül leguggolnak. A körön kívül és belül egy-egy kislány kézkaput tart a guggolok fölé, és sétál körbe, és a dal ritmusára megérintik kezükkel egy-egy guggoló fejét. Az egy életemnél megállnak, és csak az ott levőnek a fejét érintgetik. Újrakezdéskor e pár cserél helyet a sétálókkal. Azután elérkezett a betakarítás ideje is, elkezdhették kiszedni a termést. Itt már nem figyeltek különösebben arra, hogy milyen napokon legyen. Ahogy megérett és volt idejük, kiszedték. Míg a veteményezést mindenki szerette maga csinálni, addig a szedésnél szívesen összesegítettek egymásnak az asszonyok. Ugyanis a vetés ideje alatt nem volt szabad beszélni, mert elrágta a féreg a magot. A szedésnél már nyugodtan beszélhettek, nem történt baja a termésnek. Balatonhenyén jegyeztem fel egy köszönési formát, melyet őszi betakarítás idején mondanak egymásnak az emberek, ha termést szedő embert látnak, így köszönnek neki: „Diszicsd szaporájját!" A Káli-medence falvaiban nemcsak csemegepaprikát, hanem fűszerpaprikát is termesztenek. A legtöbb háznál ma is maguk állítják elő a pirospaprikát. Csodálatos látvány, amikor az őszi nap sugarai rávetődnek a vérvörös színű paprikafüzérekre a ház oldalán. Egy-egy háznál 25-30, de volt olyan is, ahol 40-50 fűzérrel volt régebben. Ma már csak az idősebbek termesztik. Ha a termés bekerült az udvarra, gondoskodni kell annak téli szállásáról. A hagymát és a fokhagymát ma is a padlásra öntik fel. A sárgarépa és a petrezselyem a pincébe kerül. Itt homokba ágyazzák bele. A babot kikopálják, vászonzacskóba teszik és felviszik a padlásra. A burgonyát kapával vagy kilencágú vellával szedik. Szedés után általában mindjárt széjjel is válogatják három csoportba: apró — állatoknak; rakó — a jövő évre elrakni; öreg — emberi fogyasztásra. A kicsértes — hibás — burgonyát nem tették a többi közé, mert tönkretette volna. Ha sok volt a krumpli, akkor nem válogatták mindet szét, hanem egy részét evermőték. 40-50 cm mély gödröt ástak, ebbe beletették a krumplit. A gödör átmérője a krumpli mennyiségétől függött. Volt úgy, hogy két méter is volt. A krumplira szalmát tettek, ezért pedig jó vastagon betakarták. Egy kis uromgya — csúcsa — is volt, hogy az eső lefolyjon róla, ne ázzon be. Ezt csak tavasszal szedték elő, ha megjött a jó idő, hogy ne melegedjen be. Akkor ugyanis kicsirzott — kicsírázott — volna a burgonya. Legutoljára törték a kukoricát. Ezt a pajtába tették be. Estére összehívtak a szomszédokat és megfosztották. Ilyenkor aztán ment a tréfa, dalolás, mese. A gyerekeknek a fosztásból és a kukoricahajból babákat készítettek. Amikor a kertből kifogyott minden, összegrablázták — összegereblyézték — és a gazt elégették. Kékkúton íratlan törvény volt, hogy este 6 óra után nem raktak tüzet, mert az veszélyes lett volna a környékre. Csak a használhatatlan dolgokat égették el a kertben és a mezőn is. A kert rendben volt, várta az első havat, mely csendben betakarta. Tavaszra kipihente magát, friss erővel várta a magvakat, hogy a vízzel, a napfénnyel és az ügyes kezű gazdasszonnyal együtt életet adjon neki. 684