A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984)

Molnár Ágnes: A községek közötti kapcsolatok és ezek változásai a Káli-medencében

kin." D-i part: az ossz terület 24,9% -a; É-i part: az ossz terület 17,9% -a." Az É-i parton ,, . . . a lakosság szaporodásával ... a szőlőtermelés egyre nagyobb méreteket öltött, ezzel szemben a gabonahiány is mind érezhetőbbé vált. Tehát a gazdasági élet árucserét kívánt, hogy a felesleges bor helyett gabonát szerezhessen be. Erre . . . önként kínálkozott a Fülöpi-rév, amely a gabonában gazdag Somogy megyével kötötte össze a terünket. A réven nagy forgalom indult meg, amely a Kál-völgy kijáratában eső Kővágóörsöt fontos piaccá tette . . . Messze területekről jöttek a kővágóörsi piacra gabonáért".

12 Érdekes, hogy napjainkban az emlékezet szinte egyáltalán nem tartja számon ezt. Ez a gabonacsere a fentebb már említett községekben summásmunka béreként, de szervezettebb nagykereskedelem útján is realizálódott. A másik fontos kapcsolat Somogy megyével az állat-, elsősorban a marhakereskedelem területén volt. ,, . . . a déli szarvasmarha és sertés 50% -kai, ló 68% , juh 33% -kai van több, mint az északi parton ... a déli part rétjei és legelői összesen átlagban csak 2 1/2-szer (14% -kai) jobb minőségűek, mint az északiak ... az állattenyésztés ... a déli parton átlag 50% -kai nagyobb, mint az északi parton".

13 „Igen élénk fényt vet a somogyi marha keresettségére, hogy Somogyban a nagyobb uradalmak nem tudják igásökör szükségletüket a vásáron beszerezni, hanem kénytelenek ezt Zala, Vas, Sopron, Veszprém vármegyében . . . beszerezni. Ennek oka, hogy Somogy Vármegyéből a tinókat tömegesen vásárolják és messze vidékre elszállítják . . ."'

4 így állt elő az a helyzet, hogy míg a Káli-medencéből Tab, Karád, Lengyeltóti, Kaposvár vásáraira és Zamárdi, Balatonendréd, Kőröshegy, Látrány, Lelle, Szőlősgyörök, Böhönye, Lad községekbe eljártak marháért, ugyanakkor Somogyból is eljártak Kővágóörs, Kapolcs, Gyulakeszi, Füred vásáraira marháért. Legtöbbször Tihanynál vagy Révfülöpnél keltek át komppal vagy hajóval, de volt, aki télen gyalog vagy fakutyával is megtette az utat. A marha mellett lovat és disznót is hoztak sok esetben. Ez az igen nagy arányú marhakereskedelem nem minden esetben az igaerőszükségletet elégítette ki, ezt inkább helyi nevelésből fedezték, hanem a kupeckodó gazdák ebből pénzeltek.

15 A mezőgazdasági munkavállaláson kívül — főleg a századforduló után — egyre több ipari jellegű munkalehetőség adódott. Itt a vidék bányáit kell megemlíteni. Szentbékkálláról Badacsonyba, Badacsonytomajra, Halápra járt 3-4 fő 1945 előtt, 1933 után, mikor a hegyes-tűi bazaltbányába jártak. Mindszentkálláról kb. 1930-tól Gulácsra 1-2 ember, 1937-től a diszeli kőbányába, 1937—40 között egyesek Hegyes-tűre, mások a helyben megnyitott Lukács Géza-féle bazaltbányába jártak. Ez 1940-ig üzemelt. 1947-től az ábrahámi kvarckőbányába, 49-ben Csingerbe, 50 táján Padragra kerültek a mindszentkállaiak. Ide járnak napjainkban is. A kővágóörsi fehér és sóskövet nagy tételben értékesítették 1935—40 között.

16 1959, a téeszszervezések óta dolgoznak többen a bányákban. Az eddigi 5-6 fő kb. 10-15 főre nőtt pl. Mindszentkállán. Ma még a halimbai bauxit- és az úrkúti mangánbányába is járnak a Kál-völgyi községekből. A bányán kívül rövidebb ideig tartó, alkalmi jellegű munkalehetőségek is kínálkoztak. Az északi parton 1910-12-ben épült vasútvonalhoz Monoszlóról, Balatonhenyéről többen jártak. Köveskálról 1928 körül a műút építésekor kubikosés kőtörő munkán volt 5-6 férfi. Dolgoztak Badacsonyban a Kisfaludy-házhoz vivő úton is. Monoszlóról 1935 tájban a faluba vezető bekötő utat építették. Mindszentkállaiak is jártak ide, de csak az aratás utáni dologtalanabb időben. Kékkúton az 1914 körül épült savanyúvíz-palackozó (Kékkúti Gyógy- és Ásványvíz Forrás Vállalat) adott munkát. Kb. 1929-ig csak helyi munkásokat alkalmaztak, majd a bővítés után Szentbékkálláról 7-8 fő, Mindszentkálláról, Köveskálról, Kővágóörsről jöttek munkások. Ezután már nem sokáig üzemelt. (Ezt az időt megelőzve gyakoribb volt a summásmunkára járás a fenti falvakból.) A fűzfői lőszer- és papírgyár 1927-ben épült. Ekkor több család Szentbékkálláról odaköltözött. Ugyaninnen 1930-40 között négyen-öten, Mindszentkálláról ugyanennyien jártak a gyárba. A tapolcai repülőtér építésén 1936—38 között több kékkúti földmunkás dolgozott. Jelentősebb háziipara a Káli-medence falvainak a századfordulótól napjainkig nem volt. A paraszti kenderfeldolgozás és -szövés Szentbékkállán általában 1900-ig folyt. Kendert 1920-ig, egyesek még a 30-as évekig termeltek, de már megszőni nem tudták. Az elkészített kenderfonalat takácshoz vitték szütettni (vagyis* megszőni). 1902-ben Jankó János már azt írja, hogy: ,, . . . a legrégibb szövőszék, amelyet Kővágó-örsön találtam . . . száz esztendős; a vásznat . . . vagy száz év óta czéhes takácsok szőtték. Itt ott ma is termelnek kendert, de felszőni takácsnak adják".

17 Szentbékkállán 1910-ig működött takács, majd Apátiba, Pulára, Csabrendekre vitték a kenderfonalat. Mindszentkálláról Káptalantótiba, Padragra, Halimbára, Gyulakeszibe, Devecserbe, Balatonhenyéről Kapolcsba, Nagyvázsonyba jártak. (Mindszentkállán 1920-ban halt meg az utolsó, Böde nevű takács.) Kékkútról Nagyvázsonyba, Kővágóörsre, Monoszlóra mentek. Kővágóörsről Peterdre jártak takácshoz. Gyapjút fonatni Monostorapátiba, Magyar- és Németbólyra vitték. A helyi mészkövet felhasználó mészégetéssel Monoszlón a 20-as, 30-as években, Köveskálon a református templom építésének idején (1887), Balatonhenyén szintén az előbbi időszakban többen megpróbálkoztak. Azonban a Káli-medence mészégetése mindvégig helyi jellegű maradt.

18 Ezek az égetések csak a saját falujukat vagy szűk környezetüket látták el mésszel időlegesen, 1—1 nagyobb építkezés idejére. A fafeldolgozó háziipar is csak a saját és családi szükségleteket elégítette ki. Karótaragók Monostorapátiból és Tűrj érői jöttek. Vagy helyben faragták ki a karókat, vagy már készen hozták magukkal. A legtöbb faeszközt a bakonybéliek hozták, de a szentgáliak és a tapolcai kereskedők is kisebb arányban. Faluzva vagy a vásárokon 677