A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984)

Rózsáné Lendvai Anna: Adatok Sümeg és Tapolca XVII–XIX. századi történetéhez, különös tekintettel a kézműiparra

az összeírtak száma. Míg Kanizsán például óriási az előrelépés (84-ről 203-ra emelkedett a családfők száma, a szántóterület 1808 köbölnyi), Tapolcán 157 köbölnyi a vetés, Sümegen kb. 246. Némi fényt vet ennek okára az összeírok megjegyzése: Tapolcán ,,a szántó köves, terméketlen, egy köböl tavaszi vetés is, őszi is, alig 2 köblöt terem".

49 Még akkor is figyelembe kell vennünk ezt a megjegyzést, ha feltételezzük is a bevallók túlzásait, hiszen egy-egy adóösszeírás mindig a nagyobb adó kivetésének rémével fenyegette a gazdákat. Vizsgálva mezővárosaink XVIII. század eleji gazdasági helyzetét, a következtetések levonása előtt mindenképpen számításba kell vennünk, hogy az összeírások számadatai nem mindig pontosan tükrözik a valóságot; egyrészt a már korábban említett okok miatt, másrészt azért, mert a század elején a vármegye az újjászületés, betelepülés, vándorlás-költözés állapotában van, s e

gy

_e

gy év adatai hosszú évekre nem érvényesek. Éppen ezért csupán a fejlődés vonalainak megállapítására alkalmasak. 1723-ban gróf Esterházy Imre püspök-földesúr mindkét városra új egyezséget kényszerít. Míg Tapolcán kiköti, hogy évi 100 forint árendát kell fizetnie a városnak a földesúr birtokán való lakhatásért,

50 Sümegen ,,. . . nemesek nemtelenekkel együtt külső városban lakozók magokat kötelezték és obligálták . . . maghok helységhekhez tartozandó szőllő-hegyekrül, földi termésekbül, méhekbül, bárányokbul ... az igaz dézsmának továbbis leendő ki adására", beérik a Szent Mihály-naptól Szent Márton-napig tartó kocsmározással, ,,az mészárszék pedighlen, qua purum beneíicium dominale amodo in posteriore ugyanis urasághé lészen". Az 1643. évi Bosnyák-féle egyezség semmissé vált, hiszen az 1723. évi contractus 4. pontja szerint ,,. . . senki sem helyben való sem kölső emberek és lakosok az tisztek here és uraságh engedelme nélkül házott venni, eladni, csinálni és csak sellérséghre is lakójul bevenni nem lészen szabad". Tartoznak továbbá a sümegiek a földesúr ,,leveleinek hordozásával", ,,esztendőnként kívántató szükséghéhez képest három-három szekerek adásával".'

1 Bár Esterházy püspök a szerződésben emlegeti, hogy az előbbi szabadlevelet helyben hagyja, nem írja azt alá. A források elemzéséből egyértelműen kiderül, hogy mezővárosaink történetében lezárult a végvári adottságból származó kiváltságos helyzet kora, amelynek a XVII. századi fellendülés is köszönhető. Kérdés, hogy a továbbiakban, a XVIII. század eleji helyzet ismeretében beszélhetünk-e fejlődésről városainkban. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy a súlyos terhek ellenére is megindulhatott az intenzívebb termelőmunka, hiszen a háborúknak vége, béke van, nem kell a lakosságnak attól tartania, hogy munkája eredménye egyik napról a másikra semmivé válik. A fejlődés másik alapvető tényezője az, hogy a veszprémi püspökök (Acsády Ádám, 1725—45, Padányi Biró Márton, 1745—62) Sümeget gazdasági és szellemi központtá tették, ,,. . . szép új püspöki Lakhellyel, s egy nagy Templommal felékesítették", ami munkalehetőséget biztosított az iparosoknak. Ezzel állt szemben a földesúr részére teljesítendő kötelességekből származó teher. Az 1711-től 1770-ig tartó időszak Zala megye mezővárosaiban a gazdasági fejlődés kora, amit az 1750-ből és az 1770-ből való összeírások egyértelműen bizonyítanak. Az összeírt családfők száma 1711 és 1750 között Sümegen és Tapolcán kb. 4-szeresére nőtt. A gabonatermés eredményei nem hasonlíthatók össze, mert 1711ben és 1715-ben a bevetett területek nagyságát írták össze, 1750-ben és 1770-ben az őszi és tavaszi termést. Ha azonban 1 mérőnyi vetőmag után 3 mérő termést veszünk, amit akkor csak a jobb földek után számítottak, hozzávetőlegesen lemérhető, hogy történt-e előrelépés. Számításaim eredményeképpen megállapítható: jelentős a fejlődés. Ezt bizonyítja az igásállomány növekedése, valamint a bortermés szép haszna is

5i (1. sz. táblázat). A népesség gyarapodásával, gazdasági erőnyerésével együtemű ipari fejlődést várnánk a XVIII. század közepén. Igaz, az 1750. évi összeírásból megtudjuk már, milyen ipart űznek a kézművesek, sőt hasznukat is „bevallják" — amit természetesen kétkedéssel kell fogadnunk —, a mesterek száma alapján azonban jelentős előrelépést nem könyvelhetünk el. 1750-ben 50 iparost jelez az összeírás Sümegen, 32 iparost Tapolcán. Míg az utóbbi helyen 22 mesterség nevét nem jegyezték fel (illetőleg 3-4 olvashatatlan írású), Sümegen pontosan megtudjuk, hányan és milyen ipart űznek. Legmagasabb számban a takácsok dolgoznak (10 fő), továbbá 5-en vannak a csizmadiák, 4-en a fazekasok; 3—3 ,,faber" (minden bizonnyal faber ferrarius = kovács), ács, mészáros, szűcs, szabó és varga dolgozik a városban, valamint 2—2 asztalos, gombkötő és kádár. Sarkantyús, bábsütő, seborvos, tímár, pék, kötélgyártó, üveges 1—1 fő található. A tapolcai 10 mester közül — akikről tudjuk, milyen mesterséget űznek — 3an vargák, 2-en szűcsök, 1 — 1 fő csizmadia, „faber", mészáros, szabó és takács. A felsoroltak közül Sümegen a következőknél van adat céh létezésére: csizmadia, szabó, takács, Tapolcán pedig csizmadia, mészáros, szabó, varga és takács (2. sz. táblázat). Az adatok alapján még most, 1750-ben is azt kell mondanunk, hogy nincs különösebb jellegzetessége mezővárosaink iparának; csupán a takács- és csizmadiaipar jelentős. A napi szükségletek kielégítésére minden bizonnyal elegendő a 3—3 szabó, varga, szűcs, mészáros, kovács és ács. Az 1711 —1750 közötti gazdasági gyarapodást az elkövetkező 20 évben dinamikus fejlődés váltja fel. Bár 1750-re a kézműipar is szép eredményeket mutatott — nem a kézművesek számát, hanem inkább jövedelmüket tekintve —, a mezővárosokban a mezőgazdasági termelés volt a domináns. 1770-re viszont mind a szemtermelés, mind az igásállatok száma jelentősen megnövekedett, de a kézművesek száma, az iparágak többfélesége is jellegzetes mezővárosi képet mutat.

54 Mindez a termelés vonatkozásában bekövetkezett fejlődést igazolja. Arra kell gondolnunk, 536