A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984)

†Nagy László: A veszprémi tobakok

állapítható, hogy XVI. és XVII. század eleji Veszprém megyei céhlevelekre vezethetők viszsza. Nagyon sok vonatkozásban, főként az artikulusok tárgyának sorrendjében, helyenkint fogalmazásukban is megegyeznek a pápai csapóknak a XVI. századi háborúságok idején elveszett és 1608-Ьад rekonstruált, majd megerősített artikulusaival; még inkább a veszprémi csapók valószínűleg szintén a XVII. század elejéről való rendtartásával, amelyet 1640-ben ugyancsak a pápai csapók vettek át. Az 1692-es veszprémi tobakcéhszabályzat ezek ismeretében készülhetett, de tekintettel arra, hogy az előzőktől főként több, vallási vonatkozású artikulusával tér el, feltehető, hogy a XVII. század végére mindinkább erősödő ellenreformáció ideológiájának érvényesítése érdekében, nem mint korábban, városi deák vagy fiskális, nótárius, hanem a püspöki székhely valamelyik papja írhatta vagy legalábbis szerkeszthette. Az 1692-es artikulusok alapján készítette el a céh legényei ,,Kis Társaságának" rendtartását, és csupán a legények érdekeit védő, kötelességeiket megszabó artikulusokkal egészítette ki. 1767. január 16-án adta át — zárószövege szerint — a céhmester néhány tekintélyesebb mester és „jámbor ifjú" jelenlétében a társaság dékánjának. A céhláda megőrizte számunkra e legényartikulusok egy évszám és zárószöveg nélküli, eléggé hevenyészetten írt példányát, amelyet Horváth Ferenc céhnotárius, valószínűleg 1819 és 1820 között másolt. Az 1692-es veszprémi artikulusok jelentőségére mutat, hogy több város és helység tobaksága is átvette. Minden valószínűség szerint ez lehetett alapja a székesfehérváriak 1694-ben kapott rendtartásának, és nem kétséges, hogy a veszprémi artikulusok szolgáltak mintául a szentendrei rác tobakok 1698-as céhlevelének. Három artikulusának módosításától eltekintve szó szerint megegyezik a veszprémivel. 1692-ben rendtartásukat adták kölcsön a veszprémiek 1701-ben a pápai tobakoknak is. Ezt erősíthette meg 1702ben Esterházy Antal. 2. Pénzgazdálkodás Mielőtt a tobakcéh tagjai a választás után — általános céhszokás szerint — az új céhmester házába vitték volna a céhládát, a ,,láda hozás", ,,láda késérés" előtt megállapították, hogy mennyi benne ,,az előző évről megmaradott pénz". „Midőn az Fülöp Józsefhez hozta az Ché az céhládát volt benne . . .", ,,láda hozásra jővén volt az ládába . . ." olvassuk az 1780., ill. az 1794. évi számadásban. E maradvány helyességét a lelépő céhmester ugyanakkor benyújtott számadásában a bevétel (perceptio) és a kiadás (erogatio) summáinak egybevetése alapján igazolta. a) Jövedelem Az egyes jövedelmi források a számadások bevétel rovatain szereplő tételekből nem minden esetben állapíthatók meg. Az ilyen elég gyakran, még 1840-ben is előforduló általános megjelölések mint: ekkor és ekkor ,,jött az Czéh ládájába", „jövedelem jött bé", semmit sem árulnak el a feltüntetett összeg eredetéről. Vannak emellett bőven olyan tételek is, amelyek csak részben utalnak a jövedelmi forrásokra. Különösen a céhtagok adósságainak törlesztésével kapcsolatos befizetések hagynak bizonytalanságban az adósság eredetéről. Az efféle tételekből mint egyszerűen „adósság", „restantia", „rigi adósság", x, y ,,uram hozott", „megint hozott", „megatta", „jött bé elmaradásér" nem tűnik ki, hogy milyen adósságról van szó. Amikor megjelölik az adósság forrását, ez többnyire pénzbüntetésből ered. Az 1821. évi számadásban olvassuk pl. „Jött bé büntetésből elmaradott adósság". De ugyanígy vonatkozhatik a befizetett restancia, mint a céh jegyzőkönyveiből kitűnik, az artikulusokban megszabott különböző egyéb taxákra is. (És vannak bőven esetek, amikor csak a befizető nevét jelölik meg a jövedelem forrásaként, de hogy milyen címen fizette be, azt már nem tartják szükségesnek feltüntetni.) A veszprémi tobakcéh számadásait tehát korántsem jellemzi a pontos és következetes fogalmazás. Nemcsak ezért, mert erre nótáriusaik vagy a többnyire analfabéta mestereik nem is lettek volna képesek, de mert ilyen igényük nemhogy nekik, de úgy látszik, számadásaik ellenőrzésével megbízott céhbiztosaiknak sem volt. A fősúlyt a bevételi és kiadási tételek összegeinek feltüntetésére helyezték, az akkor egyébként köztudott források pontos megjelölését már nem tartották lényegesnek, azt a nótárius a protokollumokban, ha módja volt rá, esetről esetre úgyis feljegyezte. A mai bizonylati rendszert annak idején, úgy látszik, a jegyzőkönyvi bejegyzések helyettesíthették, a számadások ezek alapján készülhettek. Ezért a céh jövedelmének forrásairól csak a számadások tételeinek és a céhjegyzőkönyvek kiegészítő adatainak egybevetéséből alkothatunk többé-kevésbé hiteles képet. A számadások szerint a veszprémi tobakcéh jövedelmének zöme a céhtagok olyan fizetési kötelezettségeiből származott, amelyeket jórészt artikulusai szabályoztak, és amelyek nagyjából minden korabeli céhben azonosak voltak. A veszprémi tobakcéh jövedelmének fő forrásai is: az inasszegődtetés, szabadítás, a legényszegődtetés, szabadulás, a társpoháradás, a remekelés, remekvizsgálat, a céhbe állás, a kántorpénz, a táblajárás és a szolgálómesterség megváltásának taxái. De fizetnie kellett a céhtagnak a ládába a „kuntsaftokért", vagyis különböző bizonyítványok kiállításáért, ahogy a számadásokban elég gyakran olvassuk: „Kuntsaft váltságér" (1819, 1821, 1823, 1826, 1834) vagy „kuntsaft váltásér" (1831, 1837) is. Az egyik leggyakrabban előforduló jövedelmi forrás a tobakcéh számadásaiban is a „büntető pénz". A céhszabályok megsértéséért minden esetben, kivéve az egy-két pint borban megállapított bírságot, a vétség súlyához mért pénzbüntetés járt. E büntetés alól még maga a céhmester sem mentesült. Sőt a céh elöljáróinak vétsége, akiknek jó példával kellett volna elöljárniuk, súlyosabban esett a latba, mint az egy502