A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984)

Holl Imre: Dunántúli kályhacsempék

HOLL IMRE DUNÁNTÚLI KALYHACSEMPEK (Udvari műhelyek szállításai a 15. században) BEVEZETÉS (A kutatás módszertanának története) A régi kályhacsempék gyűjtése és tudományos feldolgozása volt a legelső, ami a figyelmet a középkori kerámia felé fordította. Művészi kivitelük, sokféleségük, tematikájuk érdekessége már akkor a gyűjtők és a múzeumok érdekkörébe került, amidőn — a középkori régészeti kutatás hiányában — e kor sok más tárgyi emléke még alig keltette fel a figyelmet. Az általában véletlenszerűen előkerülő darabok, melyekből inkább csak az ép példányokat őrizték meg, az iparművészet és a kultúrtörténet kutatóit foglalkoztatták; a feldolgozási módszert a stílustörténeti szemlélet, ritkább esetben az ikonográfiáitematikai meghatározás kérdései jelentették. A legkiválóbb fennmaradt emlékek — teljes álló kályhák — esetében viszonylag jó eredményekkel dicsekedhetett a kutatás, hiszen ezek (mint a salzburgi kályha és a nürnbergi Germanisches Museum kályhagyűjteménye) sokoldalú vizsgálatra voltak alkalmasak teljes csempesorozataikkal és ábrázolásaik kiérlelt, magasfokú stílusa a kormeghatározást is jól segítette. Ezek azonban egyetlen kivétellel (a meráni vár kályhája, Tirol) mind az 1500 utáni időkből származnak. A korábbi anyagot a gyűjtőknél és a múzeumokban őrzött egyes csempék jelentették, melyek jó részénél még a lelőkörülmény, de sokszor az előkerülési hely sem volt ismert. Itt a meghatározáshoz csupán a formai vizsgálat segíthetett, ami egy ilyenfajta, sokszor másod- vagy harmadlagos átvétel útján létrejött iparművészeti alkotás esetében már nagyon nehéz, a kormeghatározást bizonytalanná teszi. A más oldalú tájékozódást nyújtó heraldikai támpontok viszonylag ritkán voltak meg (sokszor nem is egyértelműek) és a lelőhely története (tulajdonos, építés, pusztulás ideje) is ritkán volt ismert. Nem csoda, hogy az ilyen nehézségek miatt számos ország gyűjteményanyagának nagyobb része feldolgozatlan, a publikált anyag az értékes, nagy gyűjtemények esetében is kevés. Nem csodálható, hogy az utóbbi 25 évben megjelent nagy európai összefoglaló munkák közreadott anyagukkal legnagyobbrészt a múlt századvég és e század elejének kutatási eredményeire támaszkodnak; nagy részben ugyanazt a jól ismert, sokszor bemutatott emlékanyagot tárgyalják újra; amit a kutatás úttörői fedeztek föl. (A. Essenwein, Nürnberg, 1875; A. Walcher—Molthein Bécs 1905; E. Rippmann, Schweiz 1900; M. Wingenroth, Nürnberg 1899; A. Franz, Brno 1909; К. Strauss, Németország 1915—1928; Díváid Kornél, Bp., 1917.) A művészettörténeti vizsgálat kiegészítését más oldalú forrásanyag bevonásával néhány kutató már régebben is megpróbálta. A történetírás forrásait (helytörténet, fazekasmesterség levéltári anyaga, leltárak) egyesek már korán felhasználták, párhuzamba állítva így az emlékanyagot és az írott, évszámhoz köthető adatokat.

1 Sajnos eredményeik modern ellenőrzése már többször bebizonyította, hogy a kétfajta forrás egybevetése tévútra is vezethet (ami a további kutatást évtizedekre félrevezeti); nem biztos, hogy a leltár vagy elszámolási jegyzék, még kevésbé egy mesternév puszta említése arra az emlékcsoportra vonatkozik, ami a gyűjteménybe került. Ma már mindenki előtt világos, hogy pl. egy rangosabb vár, kastély vagy városháza reprezentációra is szánt termében nem egyetlen kályha állt, hanem azt hosszabb-rövidebb használat után újabbra cserélték. Melyik ebből az, aminek maradványa több száz év után előkerült? Nyilvánvaló, hogy a mechanikus egyeztetés előtt mérlegelni kell az előkerült tárgyak csoportjainak relatív időrendjét stílusuk, formai jegyeik alapján. Ugyanígy pl. a várak pusztulásának és a következő újjáépítésnek adatait sem lehet minden esetben mechanikusan kormeghatározásra felhasználni.

2 — Az igazi változást a kutatásban csak a középkori régészet megjelenése és módszereinek következetes alkalmazása hozta: a stratigráfia alkalmazása a leletcsoportok elkülönítésére, a leletek összefüggő értékelése, írott források és numizmatikai anyag bekapcsolása a végső helytörténeti kiértékelésbe. A kerámiát és kályhacsempéket is tekintetbe véve ez az újfajta kutatás a 30-as évekkel indult el — ekkor azonban még alig akadt ilyen érdeklődésű kutató. (Svájcban pl. K. Heid vár- és városásatásai 1930tól; majd a római régész E. Vogt zürichi városásatása 1937-ben az összes korszak megfigyelésével és feldolgozásával.

3

) Érdekes módon a nemzetközi kályhacsempe-kutatást ezek a korai eredmények alig befolyásolták értékes adataikkal: egy másik szakterület belső ügye maradt. További előrelépést csak a háború után kifejlődő középkori régészeti kutatás hozott, elsősorban az 1948-tól folytatott budai királyi palota ásatása, Gerevich L. vezetésével. Itt a nagy mennnyiségű leletanyag jelentős részét képezik a középkori kályhacsempék, s ráadásul, amint feldolgozásukkor kiderült, nemzetközi összehasonlításban is elsőrangú kivitelben. Nyilvánvaló volt, hogy ér209