A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 16. (Veszprém, 1982)

Sági Károly: Egy régi iskolai büntetés és egy farsangi népszokásunk kapcsolata

SÁGI KAROLY EGY RÉGI ISKOLAI BÜNTETÉS ÉS EGY FARSANGI NÉPSZOKÁSUNK KAPCSOLATA A keszthelyi és a pannonhalmi gimnáziumban, de a pécsi egyetemen is, a rosszul felelő, sikertelen dolgozatot író diák „fát kap", ,,fát visz haza".

1 ,,Az első világháború előtt Szeged-Alsóváros idősebb parasztnépe közt az a tréfás szólás járta: hazahozta a tuskót. Ez annyit jelentett, hogy a diákgyerek karácsonyi, húsvéti, esetleg év végi bizonyítványa nagyon rossz volt, esetleg iskolai, írásban is rögzített megrovásban részesült" írja Bálint Sándor.

2 A diákok nyelvében rögződött szólás gyökerei a távoli múltba vezetnek és egy régi iskolai büntetés emlékét őrizték meg. ,,Az anyanyelv mostoha gyermeke a középkori iskolának. Nemcsak nem tanítják, hanem az élő latin nyelv uralma alatt tilos a gyermekeknek anyanyelvükön beszélni, latinul kell az iskolában és iskolán kívül társalogni" írja Acsay Antal.

3 Gimnáziumaink oktatási nyelve az 1840-es évekig a latin volt,

4 és a latin tökéletes elsajátítása érdekében az anyanyelv használata változatlanul tilos volt. Fejér György, a kitűnő történész, aki a keszthelyi ferences gimnázium tanulója volt, írja

5 az 1775/ 76-os tanévről: ,,Az iskolaév kezdetétől anyanyelvünkön beszélni tiltva volt; akik e tilalmat áthágták, egy nálamnál hosszabb tuskó hazavitelére ítéltettek ..." Az iskola a nyelvi tilalom megszegőit megszégyenítő büntetéssel sújtotta, aminek egyik változata Fejér György által említett tuskó hazacipeltetése. A büntetés, mint Virág Benedek (1754—1830) egyik verséből kiderül,

6 többféle is lehetett: „Tudhatd: mestereink törzsökkel, szalmakalappal S több más csúfsággal büntették édes anyánknak Nyelvét mibennünk ..." Virág Benedek 1767 és 1771 közt volt a nagykanizsai piarista gimnázium tanulója,

6

" feltehetően erre az időre emlékezik versében. A több, más csúfságra is van nagykanizsai adatunk:

7 „Mikor ugyanis a tanár kegyes hangulatban volt, akkor a tanulót arra ítélte, hogy fazekat vigyen haza, ahelyett, hogy megcsapta volna." Virág „Mészáros Józsefnek Válba" című versének „tudhatd" kitételéből következik, hogy általánosan ismert iskolai büntetést említ. Jóval később, a múlt század második felében rögzítik csak:

8 „A büntetésben . . . szorosan kerülni kell a gúnyt, s általában mindent, mi az önérzetet sérti." Eltűntek a régi, megszégyenítő iskolai büntetések, de a diáknyelv őrzi emléküket. A szalmakalap, cserépfazék és „több más csúfság" szokatlanságával feltűnő, tehát nevetséges. Mért nevetséges viszont a „tuskó" vagy „törzsök" cipelése, hiszen tüzelőnek is szánhatták? Nyilván azért, mert ezekkel kapcsolatban egy farsang végi népszokásunk megszégyenítő, gúnyos képzetet rögzített a köztudatban, nálunk is, de a nyugatról kapcsolódó etnikai csoportoknál is.

9 Ismeretes, hogy a „farsang farkának" szokásai később tartalmukat vesztett játékká módosultak.

10 Ez a magyarázata annak, hogy a XVIII. sz.-ban a farsangi játékok utat találtak már a kolostorok falai közé is. „Farsang idején az apát ajándékokat vásárolt össze, s ezekre aztán eljátszottak a rendtársak. Ez állandó szokás volt, s a számadásokban évről évre előfordulnak a pro variis manusculis, erga diversa manuscula ad lusum Bacchanarum tett kiadások" írja Sörös Pongrác a tihanyi apátság XVIII. századi életéről. A megváltozott, elfelejtett gondolati háttér jóvoltából a farsang tuskója, tőkéje is bekerülhetett, nyilván már 1775/76 előtt, az iskola fegyelmezési eszközeinek sorába. A megszégyenítő iskolai büntetés indítékát adó, tuskóval, törzsökkel összefüggő farsangi népszokás vizsgálatánál Csokonai Vitéz Mihály munkásságából kell kiindulnunk. A XVII. századtól kimutathatók farsangi népszokásainkban a pártában maradt lányokat gúnyoló cselekmények. Az iskolák farsangi közjátékai a XVIII. századtól maró gúnnyal szólnak erről a témáról. A téma és a hang folytatása Csokonai Dorottyája is, amely egy, a maga korában ismert közjáték, az ún. „Weibermühle" motívumait is tartalmazza.

12 A Dorottya tendenciája tette lehetővé, hogy Csokonai egy vénlány-csúfoló farsangvégi népszokást, a „tőkevonást" is beleszőhette versébe. A II. ének 398. sorában találjuk a következő részletet: ,,S valamennyi tőkét életében vona, Ezeket meggyújtá ..." Lényeges és fontos megjegyzést fűz Csokonai az említett részhez. Erre Katona Lajos régebben felfigyelt már,

13 újabban Szendrey Zsigmond utal a néprajzi szempontból értékes megjegyzésre, a Dorottya 1813-as bécsi kiadásának 37. számú jegyzete alapján:

14 „Szokásban vagyon sok helyeken, hogy mikor a' Farsang el-múlik, a' meg 237