A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 15. – Történelem (Veszprém, 1980)
Bácskay Erzsébet–Vörös István: Újabb ásatások a Sümeg-mogyorósdombi őskori kovabányában
38. ábra. Kerek lyuk és kezdődő lyukvésések nyomai agancs-kortexen Fig. 38: Round-shaped hole and traces of drilling on antler cortex Agancsszerszámok A bányából összesen 165 db gímszarvas- (Cervus elaphus L.) agancsból készült eszköz került elő, amelyeknek egy része — mintegy 123 db — bányászszerszámként azonosítható, néhány nem tekinthető eszköznek, ránk maradt formájában (többé-kevésbé ép, valószínűleg még fel nem használt agancsok, ül. agancsrészek), végül pedig van számos jellegtelen töredék is — túlnyomórészt szárdarabok, ágvégek és kortex-darabok. Az agancseszközök osztályozását Sandars—Bauer— Spitzenberger 21 alapján a következő szempontok együttes figyelembevételével végeztük: 1. a felhasznált agancs (rész) bizonyos morfológiai jellegei (pl. vaskos agancstő, hosszú, hajlott szemág vagy középág, ellaposodó koronaág stb.), 2. az agancsokon látható használatra utaló nyomok (pl. kopott vagy roncsolódott agancstő, kopott ágak, használat közben keletkezett törések stb.), 3. megmunkálásnyomok (pl. a szár bizonyos magasságban történt elvágásának, az, ágak eltávolításának nyomai, vésés-, faragásnyomok, átfúrás, lyukvésés stb.). Az egykori bányászok az agancsnak lényegében minden részét igyekeztek hasznosítani, s ezért természetesen számolni kell pl. a törött példányok utólagos átalakításával, valamint azzal is, hogy minden valószínűség szerint az agancseszközök nagy része többfunkciójú szerszám volt. Az „ép" agancseszközöknek csaknem 40%-a komplex eszköz lehetett - bár ez többségüknél, pl. a feszítő—emelő eszközöknél — a munkafolyamatok szoros összefüggéséből adódik. Az agancseszközök között a következő, valószínű főbb funkcionális típusok különíthetők el: Ütőeszközök (39 db) (5. ábra—6. számú tárgya) Olyan agancstövekből és szárrészekből, ill. — ritkábban — szemágból készültek, amelyeken a tő, és sok esetben a felette levő szárrész is igen erősen kopott, roncsolt, többnyire az agancs hátulsó oldalán. A rózsa sok esetben teljesen lekopott. Bár általában a szár alkotja az ütőszerszám „nyelét", az agancsoknak mintegy 1/3 részénél az erős, fejlelt szemág töltötte be ezt a szerepet — ebben az esetben többnyire csak a szár helye van meg, s ez is ütőfelületként szolgált. Ahol a szár vol* a nyél, ott azt különböző magasságban vágták le, az. eszközök több mint felénél viszonylag magasan, a középág felett és a korona alatt, vagy a jégág felett, ezáltal a megfelelő hosszúságú „nyél" nagy erőt adott az ütőfelületnek. Azonban függetlenül az elvágás helyétől, a hosszabb szárú, vékonyabb agancsokat valószínűleg inkább kalapácsként, a nagyobb, vaskosabb, „rövidebb" agancsokból készült ütőszerszámokat talán inkább sulykolóként használták. Előfordul a „kalapács" és a „sulykoló" kombinációja is — erőteljes, bunkószerűen vastag tővel rendelkező, hosszú, a középág felettig meghagyott szárú agancson. Van olyan példány is, amelyen már néhány cm-rel a szemág vagy jégág felett elvágták a szárat. Ha az agancsszár szolgált az ütőszerszám „nyeleként", a szemágat, jégágat, középágat — hacsak nem voltak egészen rövidek — rendszerint vagy teljesen vagy részben eltávolították, hogy ne akadályozzák a munkát. Feszítő-emelő szerszámok A két munka általában szorosan összefüggött, hiszen az agancságakkal kifeszegetett mészmárgadarabokat úgy mozgatták meg a kiemelés előtt, hogy az ágakat emelőszerűen is használták. Olyan agancsrészekből készültek, amelyeken az ágakat meghagyták, mivel azokat és meghosszabbításukat, a szárat használták feszítőékként és az emelő karjaként. Kétkarú emelőként is alkalmazhattak egyes agancsokat - ez esetben a szerszám egyik karját rendszerint a szár, a másikat pedig az ág alkotta. Általában megkülönböztetnek egyágú, kétágú és háromágú feszítőékeket. Az egyágú feszítőékek (15 db) többsége a szárból (ill. annak egy darabjából), valamint rendszerint egy 36
