A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 15. – Történelem (Veszprém, 1980)

Laczkovits Emőke: Adalékok a falusi gyermekek életéhez Veszprém megyében 1868–1945

16. ábra. Anya gyermekeivel Lókút 1937. Vajkai A, felv. Bakonyi Múzeum Veszprém. N 3493. Abb. 16. Mutter mit ihrem Kindern, Lókút 1937. Aufnahme von A. Vajkai. Bakonyi Museum Veszprém. N. 3493. kézzel tömött szájába. Tulajdonképpen így, önmagától tanult meg enni is. Volt olyan ház is, ahol állószék nem lévén, a felfordított konyhaszék (hokedli) lábai közé tették a gyermeket. Lókúton amíg nyugodtan ült, egy rossz kábátokkal kibélelt füles kosárba ültették. Kemenesszentpéteren használták a forgószéket is, ami nem volt egyéb, mint a mestergerenda és a padló közé ékelt függőleges rúd, amelyből a gyermek mellmagasságában egy vízszintes bot nyúlt ki, amelynek végét egy negyedkörben meghajlított pálca kapcsolta a rúdhoz. Ebbe a negyedkörbe állították be a gyermeket, ahol csak körmozgást végezhetett. Ahogy növekedett, úgy nőtt ki az állószékből is és néhány hónap után kibújt belőle. A támasz nélkül maradt gyermek leggyakrabban csúszkált csak a földes szobában. Esetenként rossz kabátot vagy kötényt dobtak neki a földre, amit vagy magával húzott, vagy lecsúszott róla. Ez a földön való mozgás nem volt veszélytelen az egyetlen szál hosszú ingbe öltöztetett gyermek számára. A járni tanulgató apróságnak járókát készítettek, amelyet három keréken maga előtt tolt. Ahol lehetőség volt rá, ott a felnőttek hívogatták, bátorítva és járásra buzdítva így a kicsit. De szívesen vezetgette a nagyanyja is, úgy hogy a mellkasán egy rongyot vetett át, amit hátul megfogva tartotta a botladozót, vagy egy bot egy-egy végét fogva segítették az első lépéseket. Támasz volt a gyermeknek a maga előtt tolt kisméretű fatalicska is. Tulajdonképpen minden családban szerették a már megszületett gyermeket, bár sok esetben a körülmények miatt nem volt kielégítő gondozásuk, s nem is törődtek velük eléggé. Felnőttek úgy, hogy a szülő— gyermek kapcsolatának hagyományosan kialakult rendjén változtattak volna. Ha lehetőségük volt rá, az aprócska, csetlő-botló gyermeket szívesen vették ölükbe a felnőttek. Derekukat fáslival vagy egy nagyobb kendővel szorosan körülfogták, hogy tartása legyen. Általában „rózsám"nak becézgették, míg a nagyobbacskát már csak a nevén - teljes vagy becézett formában — szólították. Ültetni nemigen merték, nehogy púpos legyen. A bölcsőből kikerült gyermek éjszakai hálóhelye a supinak vagy tuliágynak, supedlinek nevezett alkalmatosság volt, ami tulajdonképpen egy négy keréken mozgó, ágy alá betolható fiók. Itt, a család létszámától függően 2—4 gyermek aludt. Ha másutt nem volt hely, akkor az ágy végébe, a felnőttek lábához került a gyermek. Előfordult az is, hogy széles deszkát helyeztek az ágy fal felőli két végére és arra tették a gyermekeket. A szülőkkel nem aludt soha a gyermek, nagyanyjával viszont igen, azt tartva, hogy „azért, mert hisz a nagyanyja nevete.". A német falvakban a supedli mellett használatos volt még az asztalágy „Tischped" (a tetejét levették, az oldalát kihúzták, készen volt a fekhely), a padágy „Kahnped" (a padláda tetejét hajtották fel), amelyben csak egy gyermek fért el. Az ágynemű sok esetben egy-egy rossz kötény, rossz kabát vagy egyéb használhatatlan rongy volt. A négy éven aluli gyermekek öltözete rendkívül egyszerű volt. Színes, általában sötét (festő vagy flanell) anyagból készült hosszú, lefelé bővülő, hosszú ujjú ing, amelyet szoknyának neveztek. Leányokra, fiúkra egyaránt ezt adták. Amellett, hogy gyorsan elkészítették, előnyös is volt a még nem szobatiszta, de pelenkát már nem viselő, csúszó-mászó gyermekeknek, akikre „kis hitvánság" való csak. Később, 4 év körül már bugyogófélét is adtak rájuk, a fiúkra sok helyen pedig kezeslábast (a nadrág a felsőrésszel egybeszabott volt, a nadrágrészen elől-hátul kis nyílással). Ünnepen is mindkét nembeli gyermekek „szoknyát" viseltek, de ezt általában fehér gallérral és az ujja végén vagy a nyakánál fehér csipkével díszítették. Ilyenkor a fiúkra megkülönböztetésképpen kalapot is adtak. Egyébként egy év után a főkötőt levették, helyette kötött vagy egyszerű szövetből készült, a fület védő sapkát, a lánykák pedig kendőt kaptak. Városlődön, Kislődön a fiúknak sárga zsinóros kék vagy fekete siltes sapkát tettek a fejére. Kemenesszentpéteren a kislányok az anyjuk kendőjét kötötték fel télen, sokszor alig látva ki belőle „ollanok vótunk, mint a cocamárik" - emlékeznek vissza adatközlőim. Nyáron általában — a már említett ünnepi alkalmakat kivéve - nem tettek semmit az egy esztendőt betöltött gyermekek fejére. A téli öltözet annyiban különbözött a nyáritól, hogy festő- vagy kartonszoknya helyett barchent volt, hátukon, derekukon keresztbe kötve egy nagy kendővel. A kisgyermekek lábravalója általában rongypapucs volt, („tutyi"), de a négyéves gyermekek tavasztól őszig mezítláb jártak. Az elmondottak és a korabeli fényképek arról tanúskodnak, hogy kevésnek jutott az ünnepi alkalmakat kivéve cipő vagy kiscsizma. A német községekben már a 4 év körüli gyermekek is kaphattak faklumpát. Sokan télen, nem lévén cipőjük, anyjukét húzták fel és szöktek ki benne csúszkál252