A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 14. – Történelem (Veszprém, 1979)
Nováki Gyula: Őskori és középkori földvárak a bakonyi Cuha-völgyében
Az É-i sáncárok átvágásából, ugyanebből a korszakból kerültek elő leletek (8. kép 12—15, 10. kép 8/12), de mivel itt rétegződést nem sikerült megállapítani, ezek a sánc korára csak post quem támpontot nyújtanak. A telep belsejében ásott kutatóárkokban (8. kép 1—11, 10. kép 8/5), továbbá a ,Vaskapu' belső és külső sánca közötti területről (7. kép 17-19, 10. kép 7/17) eléggé jellegtelen, de a szóban forgó kultúrákba jól beleillő edénytöredékeket tártunk fel. Ezek közül a párhuzamos vonalkötegekkel diszítetteket emelem ki (8. kép 1—3), amelyek a kisapostagi kultúra késői szakaszára jellemzők (TORMA 1972. 20, 6. kép 31-36). Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a telep a kisapostagi kultúra késői szakaszával kezdődik és átnyúlik a dunántúli mészbetétes edények kultúrájának kezdeti idejére. Hosszabb időnek kellett eltelnie, mire a ,Vaskapu' sáncának felépítésére is sor került, erre mutat az alatta előkerült, leginkább a kisapostagi kultúra késői szakaszába sorolható viszonylag sok lelet. Az É-i sáncárok minden bizonnyal egy időben készült el a ,Vaskapu'-val. Településtörténet A Kesellőhegy 1. erődített telepének első periódusa a kisapostagi kultúra ma még alig ismert telepeinek a sorát gazdagítja. Települési objektumokat nem sikerült feltárni, ezért ennél többet erről ma még nem mondhatunk. Torma István megállapítja, hogy a kisapostagi kultúra eddig ismert, kevés számú telepére a kis méret, alacsony fekvés, a védelem hiánya jellemző (TORMA 1972. 30). A Kesellőhegy I. következő periódusa már átvezet a mész betétes edények népének kultúrájába, amelyből már jóval több telepet tartunk nyilván. Abban valamennyi kutató megegyezik, hogy ez a kultúra csak igen nagy vonalakban, éles határok nélkül választható el északi és déli csoportra (BANDI 1967, 26, 29, BÓNA 1975, 207). A Kesellőhegy I. telepe földrajzilag az északdunántúli csoportba tartozik, közelebbről a Bóna István által meghatározott esztergomi csoportba és annak déli szélén helyezkedik el (BÓNA 1975. (I— II. térkép). A leletanyag azonban ezzel a csoporttal (UZSOKI 1963, DUSEK 1969) nem mutat rokonságot, a széles sávú díszítés inkább déldunántúli analógiákra emlékeztet, amely jelenségre Bóna is rámutat több más, északdunántúli lelőhellyel kapcsolatban. A déldunántúli mészbetétes edények népe a középső bronzkor kezdetén vándorol északra és a kisapostagi elemekkel összeolvadva alkotja az északdunántúli mészbetétes edények népének kultúráját (BÓNA 1975, 207, 225). A két kultúra keveredésének folyamatát a Kesellőhegy I. leletanyagánál is tapasztalhatjuk. A déldunántúli mészbetétes edények népének lakótelepei, a kisapostagi kultúráéhoz hasonlóan, alacsony, vízparti dombon vannak (BANDI 1967. 18, 27), egyrétegűek, de négy esetben már erődített jellegük is feltételezhető (BÓNA 1975, 197-198). É-Dunántúlon azonban ma még alig tudunk valamit a telepekről. Területünkhöz legközelebb Veszprém-Vár (MRT 2. 224, ÉRI-PALÁGYI 1973) és Szentkirályszabadja—Kőhegy leletei utalnak a kultúra magaslati, esetleg erődített telepére (MRT 2. 191). Bóna feltételezi, hogy ez a népesség ellenséges viszonyban volt a vatyai, gátai és gerjeni kultúrával (BÓNA 1975, 226). A Kesellőhegy I. azonban ezektől távol, a mészbetétes edények elterjedési területén mélyen benn fekszik, ezért külső ellenség elleni védekezés itt aligha kerülhet szóba. Ez ellen szól rejtett, stratégiai szempontból teljesen félreeső fekvése is. Hasonló véleményen van A. ToŐik is, aki szerint a Kárpát-medence bronzkori erődített telepeit nem külső ellenség ellen építették, és nem is az pusztította el, hanem belső, gazdasági-társadalmi fejlődés eredményei (TOCIK 1964, 164). Torma István mutatott rá első ízben arra a szembetűnő jelenségre, hogy a Magas-Bakony és az ehhez ÉNy-ra csatlakozó, alacsonyabb hegyekből álló Bakonyalja, a késő bronzkort kivéve, valamennyi régészeti korszakban lakatlan volt (TORMA 1969). Az itt bemutatott lelőhelytérképről ez világosan kitűnik a két szóban forgó kultúrával kapcsolatban is ( 11. kép). A Kesellőhegy I. földvára elszigetelten áll a MagasBakony É-i szélén, távol a többi egykorú lelőhelytől, amelyek kivétel nélkül az alacsony dombvidéken, vagy síkságon, folyók árterében vannak, mindig alacsony dombokon. A földvárunkkal egy vonalban, 8—14 km távolságra, a kisapostagi és mészbetétes edények népe kultúrájának egy kisebb csoportosulását figyelhetjük meg Nagydém, Bakonytamási, Románd, Bakonygyirót és Bakonypéterd községek határában. Mivel e két, egymáshoz szorosan kapcsolódó kultúra élettartama több évszázadot jelent, nem lehet megállapítani, vajon az alacsony fekvésű nyílt telepek és a tőlük kissé távolabb, magasan fekvő Kesellőhegy I. földvára egykorúak voltak-e, vagy az utóbbi az előzőket követte időben? Ezek a körülmények megnehezítik a rendeltetésének a meghatározását is. Figyelembe kell azonban venni azt is, hogy erdős területen lévén, a leleteket nehéz egyszerű terepbejárással megtalálni. A Kesellőhegy I. telepére is csak a felszínen jól látható sáncok vezettek rá és ezek ásatása révén tudhattunk meg közelebbi adatokat. De vajon hány nyílt telep rejtőzködhet még a nagy kiterjedésű erdőben, amiket csak a véletlen hozhat felszínre! Torma a Balaton-felvidék K-i felében figyelte meg a mészbetétes edények népe kultúrájának egy nagyobb csoportosulását, ugyanekkor e körön kívül nagy távolságra sem találni hasonló korú lelőhelyeket. Ebből a zárt településből törzsi rendszerre következtet (TORMA 1969, 79). Hasonló jelenségre következtethetünk a Kesellőhegy I. telepével egy vonalban, É-ra lévő lelőhely-csoportosulásból is. Mivel a Régészeti Topográfia a szomszédos Győr-Sopron megyére még nem terjesztette ki a munkáját, nem ismerjük, milyen sűrűségben helyezkednek el ott a lelőhelyek. 82
