A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 14. – Történelem (Veszprém, 1979)

Vajkai Aurél: A paraszti munka betanulása

öreg már nem bírt olyan gyorsan kapálni, megállt: álljunk meg egy kicsit, káprázik a szemem. Általában nem vettem észre, hogy a kapálásnál sürgetett volna (de szénagyűjtésnél igen). Az öreg nekem hagyta az üres utakat, amikben nincs vetemény, de ahol tele van veteménnyel, ott egyelni kell, és ez nehéz. A répánál meg kell nézni, melyik az erősebb, azt meg kell hagyni. A veteményt könnyen összetévesztheti az ember a gazzal. Közben vizet ittunk, de betértünk a pincébe is, berúgni azonban nem szabad. Oktatott, de nem akart egyszerre beavatni minden tudományba." ,,Azt hallottam egyszer, hogy hordják ki talicskával a trágyát. Mondom apámnak: - trágyázunk? - Apám: Most van az ideje. - Akkor tudtam meg, amikor elhatározta a dolgot. Általában csak a teendőket mondja meg, de nem oktat. Mindez nem oktatás, hanem utasítás. Trágyázásnál is beszélt: ne olyan vastagon rakd, mert különben nyáron kiég a tőke a sok trágyától (de különben sem volt sok trágya az idén)." Karóigazításhoz fel kell nőni, addig csak húzza a gyerek a karót, a selejtet kiviszi, esetleg lyuggat. Bújtáshoz, döntéshez még nem értett, eddig csak vesszőket dugtak le, csíráztatták, iskolát csináltak korábban, abból szedték ki a vesszőket. A kötözés nem tudomány, az ember csak „odapislant" és csinálja. Fattyazásnál magától megtudja, melyik a felesleges, itt nincs tanítás. „Magamtól is észrevettem dolgokat". „Tavaly megtanultam mecceni. Abba a sorba álltam dolgozni, ahol az öreg. dolgozott, nem választottam ki magamnak rendet. Az öreg az első tőkénél magyarázatot tartott, a sarkoknál, hogy melyik lesz az idei vessző, a bimbó. Annál a tőkénél, ahol a vessző kétes volt, azt megkérdeztem. Megfigyelt az öreg, hogy csinálom, s kiigazított. Az olló tartását is megmagyarázta, jól tartva fogja a vesszőt, nem tépi el. Sikeren hagyja, hogy a ferdeség a szem felé irányuljon, és a nedvesség ráfolyjon a szemre, ez elősegíti a kibontakozást. A tőke fejlődését is megmagyarázta, az első éven hogyan kell metszeni, három sarokra, négy sarokra, a sarkok hogyan fejlődnek ki. Arra kell vigyázni, hogy a sarkok ne nőjenek magasra, nehogy hosszú karjai legyenek. Az első két-három tőkénél ott volt, magyarázott, később már csak figyelt. Az első tőkét ő vágta le, én figyeltem. A metszést egy délelőtt megtanultam, a bekapálás tanulása nem ment olyan gyorsan. Múlt évben metszettem először, de minden évben tanul az ember." „A szüret nem tudomány. Éréskor egy héten keresztül nézegetik a szőlőt, kóstolgatják, figyelik, nem rohad-e, nem eszik-e a darazsak, esős idő van-e. Aztán a családfő kiadja a rendeletet: szedjük le hirtelen. Erre már nincs külön oktatás, a szemére van utalva az ember (a kaszálásnál vesződtem a legtöbbet)". „Préseléskor ott lézengtem a kamra körül, aztán hirtelen én is húzni kezdtem a prést. Mikor a présbe beraktam a szőlőt, apám mondta, hogy ne így rakjam a deszkákat, majd a prés szerkezetét is megmagyarázta. Magától értetődik, hogy minél szorosabban kell meghúzni a prést, de ha nagyon meghúztam, szólt az öreg: várjunk most, amíg megereszkedik, utána aztán lehet húzni rajta egyet. Kétféle bor van: fehér és vörös. Fehérnél közrejátszik a szín. Préselésnél vigyázni kell a húzásnál, mert a részek közt az otelló kicsúszik. Préselés után kihoztuk a prést, kimostuk, segítettem, mertem a vizet, tartottam a tőtikét. De önként nem mondott apám semmit sem, csak ha kérdeztem, különben olyan rejtélyesen csinálta a dolgokat, közben nem magyarázott. Hordómosáskor kérdeztem is: miért kell ehhez meleg víz? Azt is mondta az öreg: nem kell a kénezést túlzásba vinni. Különben szokta mondani, hogy kiszárogatja a penészt a kénezés. Magamtól tudom, hogy a hordóba, amiben vörös bor volt, nem szabad fehéret öntetni. Félbe sem szabad hagyni a hordót, mert különben a bor megtörik. Mikor már megtöltöttük a hordót, mondja az öreg: szőlőlevelet hozz be, rátesszük a lyukra, mert a dugót kivágja forráskor. De itt általában magától értetődik minden, beleszületik az ember, nem talál érthetetlent. Kis hordóba töltötte a bort, tartottam a tőtikét, de nem figyeltem oda, a tőtike elcsúszott. Jól lehordott az Öreg: teljes figyelemmel kell lenni segítés közben. Nyitva nem szabad hagyni a hordót. Egyszer nyitva hagytam, akkor nagyon szurkoltam az öregtől. A hébérkezelésre önként rájöttem, senki sem magyarázta, csak szíttam." „A bor értékesítésére nincsen oktatás. Ha segített valaki, jó ismerős, egy liter borral megkínálták. A pincébe akkor mehetek be, amikor akarok. Nem is gondoltam rá kiskoromban, hogy a pincében berúgjak, az olyan misztikus dolog volt. Tíz-tizenegy éves voltam, amikor egyszer szántottunk, s utána öregem behívott a pincébe, megkínált borral, kettesben ittunk, be is rúgott az öreg. Ha félbe van a hordó, a bor savanyodik, pénzért eladhatok abból. Akkor sem szól semmit, ha barátommal fél litert megiszunk. De ha nagyobb mértékben hordom el a bort, akkor már szól az öreg, különben a pénzt, amit a borért kapok, nem veszi el, elszórakozhatom, dohányra költhetem." A szőlőművelés, bortermelés területén az állapítható meg, hogy általában a technikai fogásokra tanítják a fiatalokat, a többit automatice maguktól tanulják meg. Szénagyűjtés Az ifjú tizennégy-tizenöt éves korában tanulja meg a kaszálást. Korábban maga is felveszi a kaszát, próbálkozik, de az apja rászól: belevágsz a lábadba, eltöröd a kasza hegyét. Ha aztán eljön az alkalmas időpont, az apja szól neki: próbálj egyet te is kaszálni. - Először lucernával kezdte. Előzőleg az öreg a kaszát jól megköszörülte, mutatós mozdulatokkal, szegletesen, jól rányomta a köszörűkövet, hogy élesebb legyen, nem úgy mint máskor, aztán odaadta. - „Vágtam párat, hol a tetejit vágtam, hol a földbe vágtam. Újra elvette tőlem: nézd meg jól, hogy csinálom. Levágott pár rendet, aztán magyarázott: - Ne a hegyivel vágjad, a hátulját kell lenyomni a földre, mert az fog, ne vágj akkorát, ne vájj bele mélyen, messze se álljál, se közel a kaszához, tarts mértéket, ne adj akkora lendületet (mert nagyobbat, jó széleset akartam elfogni). Még megköszörülte jól, újra nekem adta, a hibákat kiigazította, aztán megint elvette tőlem, ahogy a többi napokon is, ha akadoztam. Köszörülést is próbáltam, közben csattogtattam, mire rámszólt: ne üssem, hanem szép sikkesen a lapjával húzzam a köszörűkövet, mert különben kiverem az élét." „Magyarázta, hogyan tartsam a kaszát, amelyik kezemmel a kacsibát fogom, azzal segítsem, a bal kezemet is húzzam. Ne kuszáitan dobjam ki a rendet, amit levágtam. így otthon (a ház közelében) már tudtam kifogástalanul lucernát vágni. De aztán következett a messzi Berekben a kaszálás, itt megtudtam, mi az igazi kaszálás. 1947-ben voltam először kaszálni a Berekben, apám mondta: idén el kell jönnöd a Berekbe kaszálni. Elmentünk, vittem külön kaszát, külön tokmányt, külön kaszaküet (mert a lucernakaszálásnál még nem volt külön kaszám). Útközben apám bíztatott: jó kasza, jobb mint az enyém, néked vettem. Teljesen új volt, a tokmány, a kaszakű is. De tudtam, hogy selymes itt a fű, elcsúszik a kasza." „Nekiálltunk a Berekben. Apám megállt a fél renden, visszanézett, hogyan ügyetlenkedtem. Buckás minden, ahol belekezdtünk. Ott nagyon rá kell tartani a kaszát, belement a kasza a buckákba. Ha meg nem tartottam rá, elcsúszkált, elmaradt a fű. Ugyanazokat mondta, mint a lucernakaszálásnál, de már kevesebbet. Vigasztalt: ha jobb lett volna az év, jobban menne, neki is, nekem is. Beértünk egy kácsisogba, azt úgy vitte a kasza, mint a zsírt, tiszta volt, mint az udvar, parajos rét volt, egy szálat sem hagyott. Másnap a Zoltay Berekbe mentünk, az jó rét, magas pörjeszéna van, rókafű, azt jól vágtam." Otthon aztán studírozik a gazda, forgatják-e vagy sem. Ha vékony a rend, nem forgatnak, ágylásba összegyűjtik, abban 297