A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 14. – Történelem (Veszprém, 1979)

Fehérváry Rudolf: Az uzsaszentléleki pálos monostor

Az uzsaszentleleki pálos monostor FEHÉRVÁRY RUDOLF A Szentlélekről elnevezett uzsahegyi pálos monostor a rendi építészet egyik — talán méltatlanul elhanyagolt — Veszprém megyei emléke. A mai Lesenceistvánd melletti egykori Uzsa község határában a XIV. század első felében jött létre. Olyan területen, ahol a pálos rendnek már komoly hagyományai voltak. A rend első nyolc monostora ebben az egyházmegyében ezen a területen jött létre, s a későbbiekben is itt találkozni leggyakrabban új alapításokkal, átépítésekkel. A megyében kialakuló, ill. működő XV. századi vázsonyi műhely pedig a magyar késő gótika történetében is jelentős szerepet játszik. Maga a vizsgált monostor nem tartozott a rend reprezentatív alkotásai közé, sőt éppen a fénykori, XV. századi időszakra került ki a rend kezeléséből. Éppen ezért tekinthető a megye rendházai közül tipikusnak: magán viseli a kezdeti periódus szükségleti építészetének jegyeit, majd a fejlődés során elmarad kortársai mögött, míg végül osztozik a többi pálos emlék sorsában: idegen kézre (ferencesek) kerül, végül a török támadások idején eb ép te lene dik. A monostor építéstörténetének feldolgozása a csekély okleveles anyag (CSÁNKI 1897, 120., HOLUB 1933, 920), és a még csekélyebb rajzi dokumentáció összegyűjtésével kezdődött. (Magyarország 10 legkorábbi térképe — 1526—1686 között — csak a lakott, ill. megerősített helyeket tartalmazza, Id. CH 1974, Mikoviny Sámuel XVIII. századi megyei térképei már polgári céllal készültek, de a lépték, ill. a részletesség nem alkalmas romterületek jelölésére, így a kolostorromot nem jelöli, Id.: BENDEFI 1977, az Országos Műemléki Felügyelőség terv- és fotótárában az épületre vonatkozó semmilyen adat nincs, irattárában Tandor Ottó jelentése - 1901, 75. -, a VBM Adattárában lépték nélküli alaprajzi vázlat). Ennek során derült ki, hogy az épület miért is tartozik az elfelejtett pálos emlékek közé. Ugyanis középkori története szinte teljesen feldolgozatlan, ill. ismeretlen, a rendi okleveles anyagban alig szerepel. Ádám Iván, múlt századi pálos-kutató felmérése és publikációja (M'OLNÁR 1965, 19.), Id. még (ÁDÁM 1883, 73.) Rómer Flóris (RÓMER 1876. 51-52) és Békefi Rémig helyszíni megfigyelése (BÉKEFI 1907, 249., SÖRÖS 1907, 749-750) óta a romterületet senki sem látogatta. A későbbi szakírók — és az őket idéző útleírások a korábbi megállapításokat vették át, néha kellő kritika nélkül, erősen torzítva. (DORNYAY 1933, DORNYAY-VIGYÁZÓ 1934, 280, RADNÓTI-GERÖ 1952, 97, ENTZ-GERŐ 1958, 146, GENTHON 1959, 184-185, OMF Műemlékjegyzék, 1960, 483). így az okleveles forrásanyaggal szinte egyenértékűnek tekinthető a romterület 1977-ben elvégzett műemléki-műszaki felmérése. (A felmérésben és feldolgozásban konzulensem, Guzsik Tamás volt segítségemre, a VBM részéről Kralovánszky Alán támogatta a kutatást. Mindkettőjüknek e helyen is köszönettel tartozom!) Ez a tevékenység egyben kapcsolódik a Veszprém megyei Múzeumok Igazgatósága által kezdeményezett megyei középkori tipológiai kutatáshoz is. A középkori szerzetesrendek közül az egyetlen magyar alapítású a pálos rend, hivatalos nevén Ordo Eremitarum Sancti Pauli Primi Eremitae (DAP I. 1975 V). A XIV-XV. században hazánkban a legelterjedtebb, legnépszerűbb egyházi testület volt, de négy külföldi tartományának monostorai szinte egész Európát behálózták. Más - külföldi alapítású - rendekkel ellentétben, nem állott idegen befolyás alatt (így mentes maradt az interregionális hatások legtöbbjétől), lényegébó'l fakadóan hazai igényeket elégített ki. Életrendjükben a hagyományos középkori szellem tükröződik, szervezetük, tevékenységük megfelel a monasztikus rendek szabályainak. Maga a remeteség a keresztény ideológia elterjedésével szinte egyidős. A rend kialakulásának gyökerei is a magyarországi, korábbi remeteközösségekben keresendők, hiszen célkitűzése nem más volt, mint a remeteséget valamilyen formában szervezetté tenni. Magyarországon a tatárjárás előtt is léteztek különféle, elszigetelt szerzetesi telepek (bencés remeték: CSÓKA 1969, I. 267-269). De a rend kialakulására biztosan hatással voltak a keleti szerzetesség ekkor még élő és működő magyarországi diaspórái is, ismeretes, hogy a bazilita rendnek a XIII. századig 14 kolostora volt a Duna mellett (Tihany, Zebegény, Pentele stb.: MORAVCSIK 1953, 61). A remeték száma a tatárjárás következtében tovább nőtt. A nagy fellendülés magyarázható az egyes embereket ért megpróbáltatásokkal, kudarcokkal (birtokvesztés, pusztulás, egyéni elkeseredés, alacsonyabb társadalmi rétegbe süllyedés stb.) (KISBÂN 1938, I. 15). E remetetörekvések általános ideológiája a misztika felé fordulás, a kontempláció és a társadalmon kívüli boldogságkeresés volt. Utóbbi a tatárjárást követő újjáépítés és gazdasági konjunktúra szempontjából egyenesen károsnak tűnt, a remeték szervezése, ellenőrzése e hátrányos folyamat 203