Tóth Sándor szerk.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 14. – Természettudomány (Veszprém, 1979)

DR. BENEDEK PÁL: A Bakony hegység kaparódarázs (Hymenoptera: Sphecoidea) faunájának állatföldrajzi vizsgálata

közelebbről vesszük szemügyre a fajok megoszlását, feltűnővé válik a stenooecikus eremophil taxonok nagy mennyisége, ami az Eupannonicumból ismert pontokhoz közelebb áll, mint a fentmaradó helyekhez. A Bakonyra nem jellemző a szélsőségesen hűvös viszonyokat kedvelő, stenooecikus hylophil (egyébként kisszámú) kaparó darazsak előfordulása. Az elsősorban melegkedvelő, tehát eremophil csoportba tartozó fajok viszonylag jelentős száma azonban a terület mérsékelt klímájára és a hegység valamennyi részén, legalább elszórtan, számukra kedvező biotópok jelenlétére utal. A déli elteijedésű fajok aránya a Bakony hegység kaparódarázs-faunájában nagyobb (38,1%), mint az Arrabonicumban, illetve a Praeillyricumban ismert pontokon (24,6—31,5%), ezáltal közelebb áll az Eupannonicumban ismert lelőhelyekhez (36,0—39,9%). A Bakonyban az európai elteijedésű kaparódarazsak aránya (2. táblázat) a vizsgált pontoktól alig különbözik (kivétel: Bátorliget), a széles elterjedésű fajok aránya azonban a Bakony hegységben valamivel kisebb (39,4%), mint a többi ismert lelőhelyen (40,7-47,6%). A Bakony hegység kaparódarázs-faunája tehát általánosságban nem mutat határozott hegyvidéki jelleget. A fajok ökológiai megoszlása inkább a hűvösebb klímájú Arrabonicummal mutat affinitást. A stenooecikus eremophyl és a déli elteijedésű taxonok kiemelkedő aránya azonban az Eupannonicum ismert lelőhelyeivel mutat rokonságot. A Bakony hegység állatföldrajzi kistájainak kaparödarázs-fau nája Papp (1968) a Bakony hegységet öt faunakistájra osztotta. Ezek közül az 1. A Balaton-felvidékre, 2. a Keszthelyi-hegységre, 3. a Déli-Bakonyra, 4. az Északi-Bakonyra, 5. pedig a Keleti-Bakonyra terjed ki. A faunakistájak kaparódarázs-faunájának megoszlását a 4. táblázat mutatja be. A táblázatban azonban a Papp szerint állatföldrajzi tekintetben egységes Balaton-felvidéket megbontva (1. Balaton-felvidék s. str., 6. Balatoni riviéra) láthatjuk. A faunakistájak (1. ábra) kaparódarázs-faunájának ökológiai megoszlását vizsgálva szembetűnő, hogy a széles értelemben vett Balaton-felvidéken (1. és 6.) és a Keleti-Bakonyban az eremophil fajok részesedése nagyobb, a hylophil fajoké pedig jóval szerényebb, mint a Déli- és Északi-Bakonyban, illetve a Keszthelyi-hegységben. A széles értelemben vett Balaton-felvidék mindkét részében (1. és 6.) annyira kidomborodik az eremophil jelleg, hogy a tág ökológiai valenciájú, hypereuryoecikus intermediär taxonok viszonylagos mennyisége észrevehetően lecsökken, bár számuk nem kisebb, mint a többi faunakistájakon. A hylophil fajok aránya a Keszthelyi-hegységben és az Északi-Bakonyban a legnagyobb, ami az eremophil taxonok kisebb mennyiségével jár együtt. A kaparódarazsak közül a holarktikus fajok megoszlása kevéssé egyenetlen, a Keszthelyi-hegységben azonban viszonylagosan nagyobb mennyiségben fordulnak elő, mint a hegység más vidékein (4. táblázat). A palearktikus fajok ezzel szemben feltűnően nagyobb arányban telepedtek meg a Keszthelyi-hegységben, s a Déli-Bakonyban. Velük ellentétes déli elterjedésű taxonok eloszlása. Mennyiségük a széles értelemben vett Balaton-felvidék mindkét részében és a Keleti-Bakonyban is feltűnően nagyobb, mint a fentmaradó faunakistájakon. Az elemzés során szembetűnő volt, hogy Balatonalmádi, Felsőörs, Csopak, Balatonfüred és Örvényes környéke, valamint a Tihanyi-félsziget különösen kitűnik a stenooecikus eremophil és általában az eremophil taxonok kiemelkedő arányával. Ezt szemléletesen illusztrálja az eremophil taxonok túlsúlya, a hylophil fajokhoz képest (4. táblázat). E területek (az 1. ábrán 6-os számmal jelölve) és a Balaton-felvidék néven Papp (1968) által körülhatárolt faunakistáj fentmaradó részei között (az 1. ábrán 1-es sz. jelölve) ugyanolyan nagy különbségeket lehetett kimutatni, mint a Bakony hegység és más állatföldrajzi területekhez tartozó pontok között (v. ö. a 2. és a 4. táblázatot). A jelenség magyarázata abban rejlik, hogy a VeszprémVárpalotai-fennsík déli pereme, Balatonfűzfőtől Killiántelepig, csaknem összefüggő, déli lejtésű meredek dombvonulatként csatlakozik a tóparthoz. Bár a déli lejtő és az általa határolt tóparti sáv területe kicsiny, sajátos fekvése miatt a nyári időszakban nagyon jellegzetes, Tihanyéval csaknem teljesen megegyező, s a fennsíkénál kifejezetten melegebb, szárazabb és napsütésben gazdagabb klímája alakul ki. Ez a melegkedvelő (kaparódarazsak esetében döntő többségben mediterrán és pontomediterrán) fajoknak, illetve bizonyára általában a melegkedvelő rovarcsoportoknak (pl. éppen a kaparó darazsaknak) sokkal kedvezőbb, a nedvességkedvelőknek viszont rosszabb életfeltételeket teremt, mint az állatföldrajzi értelemben vett Bakony hegység más részei. Az északi tópart további szakaszain az összefüggő parti dombvonulat folyamatossága megszűnik és néhány kisebb szakasz (pl. Badacsony déli lejtői) kivételével a fennsík, majd a Tapolcai-medence, parti dombvonulat nélkül, tehát fokozatos átmenettel csatlakozik a Balaton-parthoz. A további partszakasz klímája ezért már nem különbözik lényegesen a fennsíkétól, ill. a Tapolcai-medencétől, amit a kaparódarazsak előfordulásának elemzése is igazolt. A Balatonfűz főtől Killiántelepig terjedő partszakaszt ezért, a hozzá tartozó parti dombvonulat déli lejtőjével és a Tihanyi-félszigettel együtt, „Balatoni riviéra" néven, önálló faunakistájként különíthetjük el A kaparó darázs-fa una elemzése révén is megerősíthetjük azt a korábbi megállapítást, hogy a Bakony hegységben az Északi-Bakony és a Keszthelyi-hegység a leginkább hegyvidéki jellegű faunakistájak (Papp 223