Kralovánszky Alán – Palágyi Sylvia szerk.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 13. – Történelem (Veszprém, 1978)

BÉKEFI ANTAL: A bakonyi pásztorok zenei élete II. Népi hangszerek, hangszeres zene

Egyik bakonyi népdalunk így őrizte meg a doromb emlékét: 73. Borzavár, 1951 - Auer Piroska, 1938. Tempo giusto J=I32 On-nan a- lói Som-hegy fe- lől jön-nek a ci- gá-nyok. Egy kis lo- von hár-man ül- nek. do-rom-bot esi- nál-nak. ci-gá-nyok. Hej.ma-ma i- du-la. Né po-vé zacs-kó- dat! csi-nál-nak. De zö- rög az i- na! Bár dorombja nem volt, mégis a doromb használatához hasonló technikával csalt elő halvány dallamot a zirci öreg kanász, Lénárt János, 1965 őszén: Nyitott szája előtt tapsolt a dal ritmusában, s közben szájának üregében különböző mélységű hang rezonált tapsa nyomán. Míg Magyarországon már csak múzeumokban találkozunk elvétve dorombbal, addig a franciaországi Lyon egy hangszerkereskedésének kirakatában még 1970 nyarán is megvételre ajánlotta azt a kereskedő. Ku kor icamuzsika A falusi gyerekek a kukoricamuzsikával a hegedűjátékot utánozzák tréfásan. A kukoricaszárból úgy vágnak le egy darabot, hogy azt két csomó határolja. A kukoricaszár rostjából a két szélső, felálló peremet felhasítják, s egy-egy pálcikával alátámasztják e „húrokat" mintegy húrpárnaként. Ez tehát a hegedű, a vonó pedig ennek szakasztott mása. Használatkor megnyálazzák mind a vonó szőrét, mind pedig a hegedű húrját, s mikor a húrhoz ér a vonó, nyikorgó hangot ad. Dallamot nem lehet rajta játszani, csak a ritmust lehet variálgatni. (10. ábra) 10. ábra. Kukoricamuzsika (Szentgál) Fig. 10. Corn music. (Szentgál) Szentgálon még mondókát is tudtak hozzá ezelőtt ötvenhatvan évvel. így emlékszik erre vissza Farkas Antal: J J in J Dűdű. he- gedű. J J J J 1 n J Macs- ka li- ka fe- ketű' III. MEMBRANOFON HANGSZEREK Membranofon hangszereknek a zeneszerszámoknak azt a csoportját nevezzük, amelyeknek hangképző közege egy kifeszített rugalmas hártya, vagy bőrfelület. A bakonyi pásztorok hangszerei közül ide soroljuk a köcsögdudát, valamint a mirliton hangszerek közül a selyempapírral bevont fésűt és a náddudát. De ide tartoznak a dobok is, amelyeknek utánzásáról már a Ritmuskíséret c. fejezetben megemlékeztünk (ld. késpergetés). Érdemes azonban kitérnünk a dobra, mert mint a ritmikus kíséret egyik legősibb eszköze már a legrégibb idő óta használatos népünknél. Most nemcsak a sámánszertartásokban betöltött rituális szerepére gondolunk, hanem a népi muzsika ősi megjelenési módjaira, mikor a dob szólóéneket vagy sípzenét kísért. Fuvolást és dobost ábrázol egy XIII. századbeli aquamanilénk, vízöntő Figuránk is. Ennek a képzőművészeti ábrázolásnak került elő ugyancsak XIII. századbeli tihanyi szöveges párhuzama. Ha a szűkszavú, 700 esztendeje fel jegyzett latin nyelvű oklevelekben a sorok közt is megpróbálunk olvasni, azok mégis vallani kezdenek korukról. Ecsedy Ildikónak a Magyar Nyelv I. számában 1960-ban közölt tanulmánya alapján örömmel számolunk be róla, hogy a középkori népi hangszeres zene néhány adata bukkant fel egy 1211-ben keltezett tihanyi összeírásban, (op. cit. 85-91.) Az adatok közt a dobosról esik a legtöbbször említés, minden zenei vonatkozású adatban szerepel. Lássuk ezeket sorban! 1. Az oklevél Gamas községben Dob községből való szolgákat sorol fel, köztük szerepel „Micola cum filiis suis Tubus Dolus, Thimoteo" Az oklevélbeli Tubus a Dobos, a Dolus a Dalos szó zártabb hangzós alakja. A nyíltabbá válás érthető ( a Halotti Beszédben szereplő nopun-1 ma napon -nak ejtjük). A t hangzó zöngülése nem ritka jelenség a szó elején. Ha ezen oklevélben a két, zenére, énekre utaló név együtt szerepel, nem lehet véletlen. A ritmussal kísért énekre egyébként még napjainkban is hallunk példát a Bakony területén (köcsögdudák). 2. Ugyancsak az 121 l-es tihanyi oklevél említ az arácsi harangozok közt két olyan nevet, akik a harangozás mellett zenélhettek is: „In villa Aarach hii sunt pulsatores. . . filius Zember, Syquid, Thobus. . . " Thobus itt is nyilvánvalóan a dobos szó latinos írása. Syquid pedig valószínűleg a sikít hangutánzó szó képzővel ellátott alakja, amely valamilyen sípot, fúvós hangszert jelölhet. E feltételezésünket az is megerősíti, hogy a fűzfasípot, van vidékünk, ahol süvöltőnek, a furulyát, ahol szültünek nevezik. A sikító szó idegen hatást mutató lejegyzésével egyébként még három alkalommal találkozunk az idézett oklevélben. Egyszer Chikuid, majd másként írva Cikuid, mískoiChiquiteu vagy hibásan írva Chiquireu áll a latin szövegben. Harmadik 364