Kralovánszky Alán – Palágyi Sylvia szerk.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 13. – Történelem (Veszprém, 1978)
PETÁNOVICS KATALIN: Népi vadfogás emlékei Keszthely környékén
„A zalamegyei Garabonc és Rada községek közti határjáráskor az egyik tanú, névszerint Hajnal István balatonmagyaródi lakos a következőket vallotta. „Ez előtt mint egy 25 esztendővel egykor az Nagy Szigethben vadászott s ottan egy erdeit (vaddisznót) is agyon lött, s akkor az lövésre Radán lakozó Jáger János és azután csak hamar Böczögő Ádám is oda érkeztek, s mivel a puskások közt oly szokás volt, hogy ha valamellik vadat el eitett, és másik arra oda érkezet, mégh az helébül ki nem huszta, aztis társul köllött hozzávennyi, azért mégh azon erdein tanácskoztak. . . „megmutatta neki az egyik a határt". 5 5 A vadászok köréből ma már kiveszett e gyakorlat, legfeljebb gesztusként maradt meg emléke. T. i. az a vadász, aki többet lő a közös vadászatok alkalmával, juttat zsákmányából sikertelen társainak is. A rabsicok viszont megőrizték a szokást egészen napjainkig. Az orvvadászok tevékenysége károsan befolyásolta a vadgazdálkodást a korábban említett okok miatt, és megdöbbentő, hogy egy-egy télen mennyi nagyvadat irtottak ki. Vadászokat kérdeztem arról, mi lehet az oka, hogy néha az orvvadászok egyetlen éjjel 2—3 szarvasbikát is kilőnek. Ennyi húst csak nehézségek árán tudnak elrejteni és besózni, vagy feldolgozni. Az agancsát nem tudják értékesíteni, végeredményben oktalan öldöklést végeznek. Azt mondják, a vadászat nemcsak sport — és a falusi ember számára nem is az volt elsősorban —, hanem élelemszerzés. A vadász szenvedélye más: vigyáz a területén levő vadállomány egyensúlyára, a vadászati időben nap mint nap szabadon járhat-kelhet bérelt területén, mérsékli és levezeti szenvedélyét. Az orvvadász viszont bujkál — hiszen lényegében lop, ha ezt igazából sem ő, sem a hivatásos vadász nem veszi annak — zimankós időt választ, s ha szerencséje van, mindent letarol, ami eléje kerül. Elfogja őket a gyilkolási ösztön, a pillanat lehetősége, amely háttérbe szorít minden egyebet. M. J. Cs-i szerződéses pásztor, aki szinte második foglalkozásként űzte a rabsickodást, 1938-1940-ig a következő vadak elejtését vallotta be: 1938. cserszegi és gyenesdiási lakosokkal vadászott. Azzal osztozott, akivel éppen együtt vadászott. Nem emlékszik, hányat lőtt. Ősszel egyedül lőtt egy őzet. Erre emlékszik. Családjával elfogyasztotta. 1939. Szarvast lőttek. A helyszínen megfejtették, húsát elosztották. Kőháti erdőben őzet lőtt. Húsát elosztották. Tavasszal a tusakosi erdőben szarvastehenet lőtt. Találkozott K. J. akkori kisegítő erdőőrrel, a húsból neki is adott! Ősszel a vonyarci erdőben egy szarvasborjút lőtt. 1940. február 6-án egy szarvasborjút fogtak, nyakát késsel elvágták. Február 11. Elhullott szarvasborjút találtak. Húsán elosztoztak. A felsorolt kihágásokért — pedig bizonyára nem ennyi volt összesen — 60 nap fogságot kapott. Megkérvényezte a közbirtokossággal egyetértésben, hogy a 60 napot szerződése lejártával, 1941 április elsejével kezdhesse meg. M. J. nem vallotta be, hogy február 20-án éjjel segített C. F. és N. I. cserszegtomaji földműveseknek, akikkel egyetlen éjjel 3 darab szarvast lőttek herceg Festetics tusakosi erdejében. A szarvasokat hazahozták, a lakásukon megfejtették, a húsukon elosztoztak, a bőrt az erdőre vitték és eldobták. 5 6 G. P. földműves, Z-i (külsőhegyi) lakos, 1940. február 23-án az éjjeli órákban a Simon nevű erdőrészben 1 db 10-es szarvasbikát lőtt, amit agyonlövés után otthagyott, és hazament lakására, majd onnan fiával és szomszédjával a lakására szállítottak. A szarvashúsból szomszédjának adott egy elsőlábat az egyik oldalával, a többi részből R-ben lakó nevelőapjának küldött 5-6 kg-ot. 23-24 kg-ot a sümegi Reálgimnázium internátusába adott el 50 f/kg-ért. A megmaradt húst családjával elfogyasztotta. A 10-es szarvasagancsot elásta a trágyadombba. 5 7 A következő kihágási irat tökéletes pontossággal rögzíti a rabsic erkölcsöket és annak íratlan szabályait vagy szabálytalanságait. A vádirat végén a vádlott védekezésének naivsága ma is mosolygásra készteti az embert. Mintha csúfolódott volna a csendőrökkel. De a naivság és mosoly mögött ott áll a mélyebb ok: a szegénység is. H. L. R-i lakos, 1939. október 20-án kora reggeli órákban elment herceg Festetics György . . . bükkösi erdőrészébe vadászni. Ott kétcsövű 16-os vadászpuskával 1 db szarvasbikát lőtt. Az agyonlőtt szarvasbikát a helyszínen hagyva R-i községben levő lakására távozott, hol az esetet közölte Ferenc nevű testvérbátyjával, kivel kocsival elmentek a lelőtt szarvasért azzal a szándékkal, hogy azt kocsival a lakásukra szállítsák. . . Mikor a lelőtt szarvashoz értek, akkor látta, hogy ... a szarvast H. J. R-i lakos szétszedte. H. a neki jutó két hátsó combját és az első jobb lapockáját levágva egy fa tövébe elrejtette, míg ő és bátyja a nekik jutó részt kocsira téve tengeri szár között a lakásukra szállította, amit családjukkal együtt közösen elfogyasztottak. H. L. védelmére előadta, hogy azért ment el vadászni, mert a szarvashúst nagyon megkívánta, és pénze nem volt arra, hogy szarvashúst tudott volna vásárolni. Hasonlóan védekezett G. F. alsópáhoki 14 éves fiú is, aki azt mondta, hogy nagyon szereti a húst, szülei pedig szegénységük miatt húst nem tudnak venni, és hogy húst ehessen, azért rakta ki a hurkokat és csapdákat. 5 8 A puskákon, csapdákon, vermeken kívül még számos módon tudtak nagyvadat fogni. 5 9 Különösen hideg, zord teleken, amikor a vadak nem találtak eleséget, elgyöngültek, nem tudtak menekülni a hóban, és bemerészkedtek a lakóhelyek közelébe. Ilyenkor puszta kézzel, bottal, fejszedobással, vagy kutyájuk segítségével fogták és ölték meg az állatokat. 6 0 Bél Mátyás említi a Bakonyról, hogy „őzre és szarvasra bizony vajmi csekély szerencsével lehet itt 340
