Kralovánszky Alán – Palágyi Sylvia szerk.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 13. – Történelem (Veszprém, 1978)

PETÁNOVICS KATALIN: Népi vadfogás emlékei Keszthely környékén

7. ábra. Mókusüldözés. Abb. 7. Eichhornjagd. szalad, a nőstény cakkosan, de mégis egyenes irányba. Mikor elérnek egy bizonyos távolságot 1—1,5 km-t, akkor nem akarnak tovább menekülni, hanem mindenáron visszafelé keresnek egérutat. Ezt a megfigyelést egyesek azzal magyarázzák, hogy a nyúl ismeri saját szűkebb „hazáját", és nem akar ismeretlen területre átvágni, csak végszükség esetén.

4

2 A vadorzók éppen ezekre a megfigyelésekre alapítják egész tevékenységüket. Pontosan tudják, mikor melyik dagonyához mennek inni a szarvasok, az őzek. Azt tartják, hogy az őzek elkerülik a szarvasokat, félnek tőlük. „Sírnak" ijedtükben.

4

3 A vaddisznók kedves makkoló, legelő területeit épp úgy számontartják, mint a fácáncsaládok tartózkodási helyét. Az erdő növényzete maga is árulkodik: a bozótos, sűrű aljnövényzet őznek, szarvasnak nappali pihenő- és búvóhely. Az erdei tisztások jó legelőt adnak. Más már nem is kell, mint jó szem, amely észreveszi az avarban a friss csapásokat. Télen, hóban pedig messziről árulkodnak a vadváltók, a lehántolt kérgű fiatal fák, a makk után kutató vaddisznótúrás, a pudvás fatuskóban pondrót kereső fácán kaparása. (8-9. ábra) 336 A vadállatok élete — bármily rejtőzködő, bármenynyire a sötétben zajlik — mégis ismert az ember előtt. Olyannyira ismert, hogy tulajdonságaikat, cselekedeAbb. 9. Der Fasan scharrt - auf der Suche nach Futter - an einem holilen Holzklotz. 9. ábra. A fácán élelem után kutatva, kikaparja az odvas fatuskót. Él