Kralovánszky Alán – Palágyi Sylvia szerk.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 13. – Történelem (Veszprém, 1978)
PETÁNOVICS KATALIN: Népi vadfogás emlékei Keszthely környékén
5. ábra. Vadváltók egyesülése. Abb. 5. Kreuzung von Wildbahnen. 6. ábra. Erdei dagonya. Abb. 6. Suhle im Wald. elmúltával megpróbálkoznak azzal is, hogy tölcsért formálva tenyerükből belefújnak, utánozzák a suta hangját. Ugyanezt a petróleumlámpa cilinderével, tülökkel már messzehangzóbban ismételgetik, míg lőtávolságba csalogatják a vetélytársat gyanító és eléje siető hímszarvast, s megölik. Az őz. „Mikor az erdészetnél dolgoztam és fát közelítettünk az erdőben, akkor láttam egy kis őzet. Akkoriban boijazta meg az anyja. Odamentem hozzá, fő se ket. Éhes lehetett. Odatartottam az ujjam, úgy szopta, csak úgy cucogott. És közben ollan helessen rázogatta a kis fülét". Nem véletlenül kezdtem az őz ismertetését ezzel a kedves, szelíd képpel, amelyet egyik adatközlőm mondott. Az őz a szelídség, a kecsesség megszemélyesítője, és ezen kívül sok kedves „emberi" tulajdonsága van, hogy valósággal megkülönböztetett helyet foglal el az erdő vadjai között. Pl. ,,a' bak egy nősténytől másikhoz nem csapong, hanem közönségesen a' mellett marad, mellynek társaságában élt". 3 0 A meglőtt őz „sír, mint a gyerek". A meglőtt, vagy hurokba került suta mellett ott marad szopós borja gyámoltalanul ácsorogva. E tulajdonságai miatt a vadászok is csak akkor lövik, ha biztosan halálra sebesítik. Az őz kedvenc tartózkodási helye a ligetes, elegyes erdő. 3 1 Legelni — miként minden erdei állat - éjjel jár, és pitymallatkor az öreg nőstény védelme alatt ismét a sűrűbe húzódik. Nagy télben, magas hóban nem talál eledelt, egészen elgyengül, és nagyon sokat megöl közülük a róka, vaddisznó, de maga az ember is. Egy-egy jólfejlett bak vagy nőstény 15-27 kg-ot nyom, 3 2 és egy szegényebb család hússzükségletét megoldja egy időre. Az őz „kíváncsi" és egészen közel merészkedik a szél ellen álló, mozdulatlan emberhez. De „ügyes" is, mert néha kijátssza az embert. Úgy összevissza futkoz a „véri nyomán" a megsebesített őz, hogy a vadorzó csak üggyel-bajjal talál rá. Amilyen közszeretetnek örvend az őz, és állandó jelzője a szelíd, úgy a vaddisznót a korántsem szépenhangzó pimasz, szemtelen, erőszakos szóval illetik. Egy-egy jólfejlett kan őszi jóléte idején eléri a két mázsát is. 3 3 Külseje vad, agyarai riasztóak és félelmetesek. Ha megsebesítik vagy feldühítik, esetleg sebágyából felzavaiják és menekülni nem tud, akkor támad. A kan alulról fölfelé hasít agyarával, a koca — ha malaca felsír, azonnal védelmére siet, s vadul megmaija a támadót. Szereti a makkos, gazdag aljnövényzetű erdőket, az erdei dagonyákat, ahol szívesen fetreng, különösen meleg nyáridőben. (6. ábra) Az erdő közelében levő kukoricásoknak nagy kártevője. Általában csapatosan járnak, és a lábnyomukból ítélik meg, hogy milyen súlyúak. Húsukat lesütik, felfüstölik. Az öreg kanok húsát nem szeretik, mert erős szaga van. Azt tartják, hogy a vadkan párzás idején időnként a szelíd kondába is bemerészkedett. A nyúlról több szólásmondás játja. Pl. ha valakinek sok gyereke születik, azt mondják rá, hogy „szapora, mint a nyúl", mert a nyúl évente 4-6-szor is fial, egy-egy alkalommal 2—3 kisnyulat. A nagylábú embereket azzal szokás csúfolni, hogy „akkora lába van, mint egy nyúlfekés". „Úgy alszik, mint a nyúl", azaz nyitott szemmel, éberen, készen arra, hogy bármely pillanatban meneküljön. A nyúlszívű, gyáva ember szintén az örökké riadt, örökké bizonytalan életű, félénk nyúltól kapta nevét. A vadászati szakírók mindnyájan megemlékeznek e félénkségről. Diezel így ír: „fő jellemvonása a félénkség, ez késztette kétségkívül Linnét is arra, hogy félénk („tidimus") jelzővel jelölje" 3 4 „Nem lévén egyetlen állatnak is több ellensége s' üldözője, természete szerint igen félénk, s' minden legkisebb zörrenettől megrezzen" — mondja róla Pák Diénes. 3 5 Valóban, rengeteg az ellensége: róka, vaddisznó, kóbor kutya, macska, bagoly, vércse mind írtja, a 334 V
