Kralovánszky Alán – Palágyi Sylvia szerk.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 13. – Történelem (Veszprém, 1978)

VAJKAI AURÉL: Néprajzkutatás Veszprém megyében

ban, hogy a föld kemény, kövecses, termést csak akkor hoz, ha trágyázzák, háromszor boronálják, alaposan feltörik. De már ő felfigyel szociológiai körülményekre, s abban látja a megye lakossága szegénységének főokát, hogy bő termés idején nincsen ára a termésnek. PAGET, 1835-ben itt járt külföldi utazó megfigyelése szerint, Veszprém környékén ökörrel nyomtatták a gabonát. FÉNYES E. (1836) arról ír, hogy a Bakony falvaiban itt-ott még háromnyomásos rendszer uralkodik. A Bakony déli fekvésű, napsütötte lejtőin szőlőt is telepítettek már a XVII. században, de az itt termelt bor meglehetősen savanyú volt. Ma már ugyanitt alig látunk szőlőtőkéket. A Balaton felvidékhez közeli falvak népe a Balaton-parti hegyekben igyekszik szőlőbirtokot szerezni, pl. a szentgáliak Balatonfüreden, Vörösberényben. Minderről, a földművelésről, egyes bakonyi kérdésekről néprajzi monográfia jelent meg Szentgálról, s ebben az egyes idetartozó kérdésekről felvilágosítást kaphatunk (VAJKAI 1959b). Hasonlóképpen Szentgál monográfiája több helyen szól a bakonyi magyarok és németek közti földművelő eljárások különbségeiről. Ez utóbbi ponton még a néprajzkutatóra több probléma megoldása vár (VAJKAI 1959a). A Balaton környéki gazdasági viszonyokra vonatkozólag már BÉL MÁTYÁS is tett megjegyzéseket, s ezek kevésbé voltak kezdvezőek. Az 1815-ben itt járt BRIGHT is meglehetősen kezdetleges mezőgazdasági eljárásokat talált. FÉNYES is megírja, hogy a Balaton északi partjának lakói Somogyba járnak át aratni. Leírása szerint a Balaton északi partja fölötte köves, mészfölddel, homokkal kevert. Az igazság az, hogy a múltban is az északi part főterménye a szőlő volt. JANKÓ monográfiájában foglalkozik a földműveléssel. Az északi parton még talált faekét, de a régi cséplés eszközeiről, a cséphadaróról már sokkal korábban az angol BRIGHT (1815) számol be. A Balaton északi partjának a legértékesebb terméke mindenesetre a szőlő volt, s erre számos adatunk van. A régészeti adatok szerint a már közel kétezer éve itt lakó rómaiak magas szőlőkultúrájára utalnak a római szőlőművelő eszközök, a balácai szüreti jeleneteket ábrázoló falfestménytöredékek, szőlőábrázolások. Sokat tudunk a magyarság korai szőlőműveléséről, így már a XI. századból. A török háborúk alatt sok szőlő elpusztult, de a pusztulás sem lehetett általános, hiszen például a végvári harcok idején Keszthely környékén 1644-ben, 1663-ban pincéket építettek (VAJKAI 1956, 1958). A leírások, a térképek alapján megállapítható, hogy évszázadok óta, egészen a legújabb időkig úgyszólván változatlanul ugyanarra a helyre telepítették a szőlőt (VAJKAI 1938, 1950, 1957). Azt is el kell fogadnunk, hogy az utolsó két évszázad alatt a szőlő meglehetősen megfogyatkozott. A mai szőlőhegyen sok a szemes termény, a kukorica, a vetemény. Európai jelenség, hogy a szőlő lassan a hegyoldalról a síkság felé leszáll. Általában a síkvidéki szőlőterület gyarapszik a hegyvidéki szőlő rovására. (VAJKAI 1964.) A Balaton melléki borokról már OLÁH MIKLÓS említést tesz (XVI. század), s részletesebben ír a szőlőgazdálkodásról, a Balaton melléki borokról, a bor további sorsáról, általában a szociológiai körülményekről BÉL MÁTYÁS (1732-36). KI TAI BEL PÁL is különösebb figyelmet szentelt utazása közben a szőlőnek, és mindenütt megjegyezte, hogy karózva, sorba ültetik a szőlőt vagy rendszertelenül. Jellemző, hogy Kitaibel idejében a szőlő sorbanültetése még nem volt elterjedve (pl. a híres Badacsonyban sem). FÁBIÁN JÓZSEF tótvázsonyi prédikátor CHAPTAL francia szőlőművelési szakkönyvét fordította le magyarra és adta ki 1814-ben. Feltehető, hogy Fábián munkálkodása a parasztszőlőművelésre is kihatással volt. E műben különben látható egy régi régős szőlőprés rajza is. BRIGHT szeme is megakadt a szőlő jelentőségén (1815). A Tudományos Gyűjtemény többször foglalkozik a Balaton mellék szőlőtermelésével (1827, 1834). A szőlőkultúra tárgykörével kapcsolatban érdemes az egyes falupecséteket szemügyre venni. Régi szőlőmetszőkéseket, szőlőfürtöket láthatunk Felsőörs (1696), Lovas (1726), Csopak (1754), Hidegkút (1826) pecsétjeink (VAJKAI 1938). FÉNYES E. is többször ír a Balaton melléki borokról, és az északi parton úgyszólván az összes bort megdicséri, többek közt megemlíti a badacsonyi főtt ürmöst. Egykori szőlészeti, borászati szakkönyvek is néprajzilag értékes adatokat tartalmazhatnak, így például PARRAGH G. 1860-ban megjelent könyvében a badacsonyi szőlőművelésről ír. Jankó János balatoni monográfiájában meglehetősen részletes kimutatást ad a Balaton melléki szőlőfajokról, s megállapítása szerint a XIX. század derekán mintegy hatvan szőlőfajta volt elteijedve, abból negyven kizárólag hazai, húsz külföldi fajta volt. Részletesen szól a szőlő megművelési módjairól, a szőlő feldolgozásáról, és ismerteti a régi formájú gerenda szőlőpréseket (pl. a régős prés). Részletes jelentést olvashatunk a filoxera pusztításáról. A szőlőhegyek legfeltűnőbb, legjellegzetesebb, legszebb tárgyai a présházak. A Balaton mentén a szőlőt kint a hegyben lévő présházban dolgozzák fel, a bort az ott lévő pincében tartják. A falvakban aránylag kevés a pince. Általában sűrűn be vannak hintve présházzal, pincével a hegyek, hiszen a legtöbb szőlőbirtokhoz présház, pince is tartozott. A présház nagyjából a falu építkezését követi és voltaképpen lakóház formájú. A Balaton északi partján a présházak javarésze kőből épült, itt-ott azonban boronapincékkel is találkozhatunk (Balatonkenese, Gyenesdiás). A kenesei boronapincéket CSONTOS K. (1899) is megemlíti. A régi pincék kultúrtörténetileg értékes része a még a római eredetre visszavezethető kölykes zár (pl. Csopakon). Különben Kisfaludy Sándor badacsonyi présházáról EÖTVÖS KÁROLY is megemlékezik. Az egyszerű parasztpincék mellett a Balaton mentén na317