A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 12. (Veszprém, 1973)

Dr. Papp Jenő: A Bakony hegység gyilkosfürkészfaunájának alapvetése

zahsztánból (Szovjetunió). A két fajt — a típusok vizsgálata nyomán — az alábbi bélyegek különböztetik meg: A. minutus SZÉPL. — A test hossza 1,82 mm — Az 1. hátlemez hátsó szészélessége valamivel nagyobb, mint hoszsza (11:10) — A középhát alig szélesebb, mint hosszú (18:16) — A 2. hátlemez 4,3-szer szélesebb, mint hoszszú (15:3,5) A. suevus REINH. A test hossza 2,75 mm Az 1. hátlemez hátsó szélessége nagyobb, mint hossza (14:12) A középhát szélesebb, mint hosszú (22:17) A 2. hátlemez 5,5-szei szélesebb, mint hoszszú (22:4) További suevus és minutus példányok előkerülése esetén várható, hogy a két alak konspecifikusnak és a minutus legfeljebb a suevus változatának fog bizonyulni. Lelőhelyei (14. térkép). Bf : Somlóvásárhely. Somló, 1963. V. 7—8., 1 $. — KB: Bakonynána, Alsópere környéke, cseres-kocsánytalan tölgyesben (Querceto petreae-cerris) fűhálózva, 1964. VIII. 26—28., 1 9' — 2 példány, a Természettudományi Múzeumban (Budapest). 65. Apanteles tedellae NIXON (= A. epinoticida FISCHER) — Rendkívül hasonlít az A. parasitellae BOUCHÉ-hoz. Ettől megkülönbözteti a valamivel nagyobb (és zömökebb) test, melynek hossza 3,2 mm (A. parasitellae 2,9—3 mm), továbbá az 1. hátlemez hosszának, mellső és hátsó szélességének az aránya 20:12:4,5 (1. NIXON 1961: 6. ábrát) A. parasitellae 19 : 10 :8). Elterjedése: NIXON 1961-ben írta le Csehszlovákiából Epinotia tedellae CLERCK (Lep., Tortr.)-bő\ nevelt példányok alapján, továbbá közölte svédországi lelőhelyeit is. FISCHER (1962) ugyanezt a fajt A. epinoticida néven írta le Ausztriából, mely nevet később szinonimizáltak (CAPEK—KRISTEK—OEHLKE 1969) Magyarország faunájára nézve új faj. Lelőhelyei. DB: Sáska, Agártető, 1967. VI. 14., 1 $. Uzsa, mészkerülő tölgyesben (Luzulo-Quercetum) fűhálózva, 1963. VI. 4., 2 r

f. — ÉB: Vinyesándormajor, Cuha-völgy, 1957. VI. 27., 1 rf. — 4 példány. 66. Apanteles tetricus REINH. — A 3. hátlemez a 2. hátlemeztől elválasztó varrat mentén ráncolt, ettől poszteriorálisan igen finoman ráncolt úgy, hogy a hátlemez hátsó fele, hátsó harmada majdnem sima. A 3. lábszár sarkantyúja rövidebb mint a 3. lábfejtő fele. A 3. hátlemez majdnem kétszer hosszabb, mint a 2. (10 : 5,5—6). Hossza 2,3—2,4 mm. Elterjedése: Számos európai országból közölték több lelőhelyét. Legújabban TOBIAS (1969) kimutatta Kazahsztánból (Szovjetunió nyugat-ázsiai területéről) Valószínűleg az egész Palearktikumban előfordul. Lelőhelyei (13. térkép). DB: Űrkút, 1967. VIII. 10—11., 1 9. — ÉB: Gyulafirátót, Kispapod, 1967. VIII. 17., 1 9- — KB: Ácsteszér, Homokházi erdő, sásosban fűhálózva, 1961. VII. 28., 1 9. — 3 példány. 67. Apanteles thompsoni LYLE — Nagyon jellemzi a fajt a következő bélyegek kombinációja: 1. A tor dorzóventrálisan lapított. 2. A csáp rövid, olyan hosszú, mint a fej, tor és potroh 1. szelvénye. 3. A 3. comb rövid, széles és lapított (hosszának és szélességének az aránya 23 : 9). Elterjedése: A Palearktikum több, egymástól távoli területeiről ismerjük: Franciaország, Magyarország, Szovjetunió (Gorkij, Novgorod), ÉNY-Kína, Japán. A kukoricamoly (Ostrinia nubilalis HB.) egyik legfontosabb élősködője. L e lő h e ly e i. KB : Csesznek, Gézaháza, Mogyoróskert, 1957. V. 21., 1 9. Tés, Öreg Futóné, 1969. VII. 19., 1 9- — A két nőstényt a Természettudományi Múzeum (Budapest) őrzi. 68. Apanteles vestalis (HAL.) — A3, csípő általában erősen ráncolt. A hátpajzs sűrűn pontozott, de a pontozás összefolyhat úgy, hogy a felület már inkább ráncoltnak nevezhető. Nagyon közel áll az A. congestus (NEES)-hez, attól csak a hátpajzs pontozása, ráncoltsága különbözteti meg. Elterjedése: Az egész Palearktikumban elterjedt, egyik leggyakoribb Apanteles faj. — Bionómiája: Számos hernyófajban élősködik, de egyik sem közös az A. congestus-szaL. Lelőhelyei (14. térkép). Bf : Balatoncsicsó, erdészház környéke, 1969. V. 6—8., 1 9- — Kh: Keszthely, Újmajor, angol mustáron (Sinapis alba) élő Plutella maculipennis CURT. (Lep.) molylepkéből nevelve, a hernyók, (gazdák) gyűjtési ideje 1958. VI. 19., ill. 1958. IX, 17., és az élősködő gyilkosfürkészek kikelési ideje 1958. VI. 28. — VII. 2., ill. 1958. IX. 25—30., 3 9, Ш. 1 9- leg. et em. SÁRINGER: Keszthely, Újmajor, ex Phytomyza rufipes MEIG. (Dipt.) (új gazdaállat), az álcák (gazdák) gyűjtési ideje 1959. V. 6. és az élősködő gyilkosfürkész kikelési ideje 1959. V. 20—25., 1 9, leg. et em. SÁRINGER Sümeg, Sarvaly, 1968. VI. 4—8., 1 $. — ÉB: Bakonybél, 1958. V. 14., 1 rf. — KB: Eplény, Tobán-hegy, 1962. VII. 11., 1 9. Olaszfalu, Alsópere környéke, 1966. VII. 11—14., 1 9. — 9 példány. 69. Apanteles vülanus REINH. — A nőstény igen könnyen A. Ordinarius (RATZ.)-nak, a hím pedig A. congestus (NEES)-nek határozható. E. KÖNIGSMANN (Berlin) szíveskedett a Zoologisches Museum-ban őrzött nőstény és hím típust elküldeni, amit összehasonlítottam bakonyi példányaimmal. Vizsgálataim nyomán megállapítottam, hogy TELENGA (1955) helytelenül szinonimizálta a szóban forgó nevet az A. vestalis (HAL.)jel. WILKINSON (1945) részletes leírása pontos, de nem minden példány esetében ad megnyugtató jellemzést. Bármennyire is nehezen határozható az A. villanus, a következő bélyegek jól megkülönböztetik a nevezett három fajtól: a test erőteljes, a szárny viszonylag keskeny (hosszának és legnagyobb szélességének az aránya 9: 35 : 13—14 és rf : 33 : 10—11) és egyenletesen füstös, Ti és cuqu, viszonylag széles, a 2. hátlemez többé-kevésbé hosszantian ráncolt, a 3. hátlemez oldala és hátsó fele-harmada élénk sárgáspiros (99)> Ш- pirosasbarna (rH). Hossza 9: 2,8—3 mm és ^: 2,2—2,5 mm. Elterjedése: Anglia, Franciaország, Németország. Magyarország faunájára nézve új faj. Lelőhelyei. ÉB: Bakonybél, Tisztavíz-völgy, 1960. VII. 30., közönséges tarkalepkéből (Mellicta athalia RÓTT.) neveltem, 5 9 és 4 rf. Hárskút, 1966. VI. 8., 1 rf. Porva, Pálihálás környéke, 1968. VII. 18—17., 1. —' KB: Bakonynána, Alsópere környéke, 1964. VIII. 26—28., 1 <$. — 12 példány, ebből 4 példányt (2 9 és 2 rf) a budapesti Természettudományi Múzeum őriz. 70. Apanteles viminetorum (WESM.) — Meglehetősen változékony faj. A középhát és a hátpajzs változó mértékben hamvas. Az áltorszelvény közepe gyengén rán501