A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 12. (Veszprém, 1973)

Tóth László: A Bakony hegység lágytestűbogár- (Col. Malacodermata-)faunájának alapvetése

járataiban élnek. A tűző napsütésben virágzó umbelliferákon és fakérgen mászkálva is észlelhetők, természetesen csak az imágók. SAALAS (1917, 1923) XAMBEAU-t idézve a lárva táplálékául a korhadó fában élő coleoptera és diptera lárvákat jelöli meg. SCHAUFUSS (1916) szerint az imágó eurychronnak tekinthető, májustól szeptemberig határozza meg a rajzási időt. A faj ökológiai igényeit úgy jellemezhetjük, hogy nedvességigénye nagy, tehát hygrofü, hőigénye viszont alacsony, és itt a tolerancia is csekély lehet, főleg a lárváknál, tehát psichrofil — hűvösségkedvelő. Az erdőtársulásokhoz kötöttsége, silvicol volta kifejezett. Összegezve tehát: szűk tűrőképességű, hegyierdő-lakó (Stenök-silvicolmontán) elemnek kell tekintenünk. Nagy elterjedésű, de ritka faj, amelynek jelenléte a Magyar Középhegység — Matricum területén állatföldrajzi és faunagenetikai szempontból is igen érdekes. KUTHY (1896) kizárólag a Kárpátok vonulatából és a Velebit-hegységből közli 12 lelőhely adatát. KASZAB (1955) jelen határainkon belül csak Pécsről említi. HORVATOVICH (1969) a Természettudományi Múzeum gyűjteményét ismertetve 19 lelőhelyadatot közöl, melyekből 3 található jelenlegi országhatáraink között: Sátor-hegység, Pálháza, Istvánkút, 1955. VI. 6—11. KASZAB, SZÉKESSY; Porva: LENCZY; Mecsek hegység, Pécs, 1906. A faj ritkaságát jól jellemzi, hogy 1896-tól 1969-ig, mindössze 7 újabb lelőhelyről gyűjtötték. A Kárpátok láncán belül csak a Sopianicum, a Pilisicum és az Eucarpathicum-Eumatricum szinte találkozási vonaláról ismerjük. Podabrus alpinus PAYK. E ritka és kevéssé ismert életmódú lágybogár fajunk áreája euroszibériai típusú (WINKLER 1924— —1932, JUNK—

SCHENKUNG 1910—1939). Elsősorban a magas hegységek szubalpin régiójában fordul elő, de behatol a középhegységekbe is, ahol mint érdekes szubalpin-montán színező elem jelentkezik. Hazai előfordulását KUTHY (1896) így jellemzi: „In regionibus alpinis et subalpinis occurit". Ezt erősíti meg KASZAB (1955) is. A Magyar Középhegységre eső előfordulási adatok száma aránylag csekély. HORVATOVICH (1969), PAPP (1968) az addig ismert egyetlen bakonyi előfordulásának állatföldrajzi érdekességére már felhívta a figyelmet. Ez az adat LICHTNECKERT Zirc környékén folytatott gyűjtő tevékenységének eredménye, sajnos idő- és pontosabb helymegjelölés nélkül. A példány a faj egyik eltérésének az ab. lateralis ER.nek bizonyult. A további kutatómunka azonban újabb eredményeket hozott, amelyek véleményem szerint feltétlen említést érdemelnek. RÉZBÁNYAI LÁSZLÓ lepidopterológus Bakonybél határában a Som-hegyen 400 m magasságban működő fénycsapdájával az ab. lateralis ER. 3 példányát gyűjtötte 1967. VI. 1—10. között, majd újabb 3 példányt VI. 10. és 20. között. Ezenkívül sikerült egy újabb eltérést is gyűjtenie ugyanezzel a fénycsapdával, 19

l

67. VI. 1—10. között, amely az ab. ruficeps GABR.-nak bizonyult. Magam az ab. lateralis ER. egy példányát 1969. VI. 24-én gyűjtöttem a Hódos-ér-völgy Vinyesándormajor felé eső szakaszán, a hűvös, páratelt patakpart növényzetéről fűhálózva. Az újabb 8 adat és a gyűjtések körülményeinek ismerete néhány új megállapítást tesz lehetővé. Először is a faj fotoaktív voltának ténye nem szerepel az irodalomban. Tekintve, hogy a Bakony hegységből ismert 9 példány közül 7 fénycsapdába került, jogossá teszi azt a feltételezést, hogy nagyobb populációja él a területen, mint gondolhattuk, de mint rejtett életmódú éjszakai állat, nappal csak ritkán gyűjthető. Valószínű, hogy csak a peterakás vagy párosodás idejére jelenik meg nappal az imágó a cserjéken és virágokon, ahol magam is megfigyeltem és a szakirodalom is jelzi: REITTER (1911), SCHAUFUSS (1916), KASZAB (1955). Fenológiai szempontból érdekes tény, hogy valamennyi gyűjtési adat június hóra esik, ami a faj kifejezett rövid rajzási idejű (stenochron) voltát bizonyítja. Ez esetleg újabb magyarázat a „ritkaságra", hiszen az imágók rövid repülési ideje feltétlenül nehezíti a megfigyelések, gyűjtések lehetőségeit. Ökológiai igényességét illetően több tényezőre vonatkozóan szűk tűrőképességű (stenök) szervezetnek tekinthető. Csak hűvös erdőszegélyeken találták, tehát hűvösségkedvelő, itt is csak a nagyobb párateltségű helyeken, tehát nedvességkedvelő, nappali ritkasága pedig arra utal, hogy legalábbis árnyékkedvelő. Fejlődésének, életmódjának további kutatása annál is kívánatosabb, mert nemcsak a Bakony hegység, de a Kárpát-medence faunájának is érdekes színező eleme. Charopus philoctetes AB. KUTHY (1896) egyetlen lelőhelyadatát közölte Budapestről (leg. FRIVALDSZKY J.) Charopus docilis KIESW. néven. KASZAB (1955) tisztázta, hogy ez, valamint a Budapest környékén mészkő- és dolomithegyeken a későbbiekben gyűjtött példányok az ABEILLE de PERRIN által a Kaukázusból leírt philoctetes fajhoz tartoznak. Egyidejűleg módosítja, kibővíti az área területét Magyarországgal, mert REITTER, HEYDEN, WEISE (1906) csak a Kaukázusból említette, WINKLER (1924—32) a Transzkaukázust, míg JUNK—SCHENKLING (1910—39): Kaukázus—Transkaspiát jelölte meg. A Természettudományi Múzeum gyűjteményéből HORVATOVICH (1969) Budapestről: 3, környékéről: Rózsadomb, Csíki-hegyek, Sas-hegy: 6, Vác, Sződ: 1, Fiume: 1, Növi: 1 lelőhelyadatát tette közzé. A Bakonyi Természettudományi Múzeum gyűjte364