A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 12. (Veszprém, 1973)

Tóth László: A Bakony hegység futóbogár-alkatú faunájának alapvetése (Coleoptera: Cicindelidae et Carabidae)

vagy a talajban élő szervezetekre. Az egyedfejlődés szakaszaiban a tűrőképesség (tolerancia) igen külön­böző. A nap és évszakos változás igen nagy a mi éghajlatunkon. A nagy elterjedési!, erősen szétter­jedt fajok eurytermek. Az észak- és közép-európai montán és erdei fajok többsége hipotermofü (hű­vösségkedvelő). Az alpesi, boreoalpesi fajok pszich­rofil, azaz hidegkedvelők. Ezek csak kis számban él­nek a Bakonyban, mert a középhegységi viszonyok még helyileg is csak legfeljebb elviselhető (pejus) területet jelentenek számukra: a Carabus arcensis, C. variolosus, Pterostichus fasciatopunctatus, Bem­bidion schüppeli is inkább csak szubalpin elemek. A termofil, tehát politipikus sztenők fajok a pon­tusi, mediterrán és pontomediterrán elterjedésűek között találhatók: Acupalpus steveni, Cymindis va­riolosus, C. scapularis stb. A nedvesség. — A talaj életközössége szempont­jából már a puszta megfigyelés is rávilágít jelentő­ségére. Kísérletileg bőven igazolták több karabida kifejezett nedvességigényét (THIELE 1968, PAAR­MANN 1966). A kísérletekből kitűnik, hogy a ned­vesség változásai váltják ki a legintenzívebb reak­ciókat. Valószínűnek látszik, hogy a szétterjedés­ben is a legérzékenyebben ez a tényező játszott közre. Természetesen különbséget kell tennünk a talaj és a levegő egymástól ugyan nem független víztartalma között. A talaj vízmegkötő, vízfelvevő, vízszívó képessége, sok esetben szinte négyzetméte­rekre korlátozhatja egy-egy faj életterét, elsősor­ban a politípusos sztenők típusoknál. Az euryhygr fajok száma nem nagy, a stenohygr szervezetek do­minálnak. A mocsarakban, mohapárnákban vízbe érő kövek alatt élnek: Demetrias és Bembidion ge­nusok egy része, Carabus clathratus stb. Eléggé el­mosódott az átmenet a polytípus és a mezotípus kö­zött. A higrofil fajok dominánsak a Carabidae csa­ládon belül, az összes erdei, montán, szubalpin fa­jok ide tartoznak, amelyek kövek, fatuskók, ned­ves avar, vízparti törmelék, vagy parti iszapon él­nek. Itt a fényviszonyok is természetszerűleg közre­játszanak, de kísérletek tanúsága szerint a nedves­ség a döntő. Az oligotípust a xerofil fajok képvi­selik. Számuk nem magas, főleg mediterrán és pon­tusi elterjedésűek, a nyílt növénytársulások, dolo­mithegyoldalak, homokos pusztaságok állatai. Jel­legzetesek a Calathus, Cymindis, Polystichus, Zab­rus és részben az Amara és Harpalus nemek fajai. Igen jellegzetes, hogy a Balaton-felvidék olyan kis területén, mint a Tihanyi-félsziget, az evaporáció olyan szélsőségesen változik, hogy amíg a déli oldal lejtőin kifejezetten xeroterm fajok dominálnak (SZÉKESSY 1936), addig az északkeleti oldalon nagyszámú higrofil, montán elem él. THIELE (1968) és PAARMANN (1966) a fényt, nedvességet, hőmér­sékletet összefüggésükben, egységes hatásukban és kísérletileg egyaránt vizsgálták. Eredményeik alap­ján azt a következtetést vonták le, hogy ezek kap­csolják legszorosabban a karabidákat az élőhelyhez. Ebből következik, hogy az elterjedésük határait elsősorban ezek a faktorok szabják meg. Az aljzat. — Kétségtelen, hogy a klímafaktorok jelentősége mellett másodrendű fontosságú, de ezt minden fajra nem lehet mereven értelmezni. Kísér­letileg igazolható néhány fajnál a kifejezett predi­lekció, vagyis kedvezés, hajlam egyes talajnemek iránt. Pszammofil, homokkedvelő a Cicindelidae család, a Scrarites, Omophron, Clivina genusok. Laza, szerkezet nélküli, iszapos talajt részesítik előnyben a Clivina, Dyschirius fajok. Ezek ásó élet­módúak, különösen peterakáskor mély aknákat ás­nak a talajba, ami érthetővé teszi különleges igé­nyeiket. Néhány fajnál KÜHNELT (1965) LIND­ROTH (1949) nyomán közli, hogy a talajszemcsék méretei is fontosak: Dyschirius thoracicus, Harpa­lus tardus, H. anxius a duva szemcséjű homokhoz ragaszkodik, a Harpalus rufitarsis kerüli, míg a Harpalus serripes számára közömbös. A jelenséget WILSON (1952) az elektrosztatikus töltésekkel ma­gyarázza. A helofü, lápkedvelő fajok esete nem egyér­telmű, a kérdést szinte lehetetlen szétválasztani a mikroklimatikus tényezők hatásától. Pelofil, agyag­kedvelő fajok is akadnak: Cicindela silvicola, Bem­bidion 4-guttatum, B. milleri. Tyrfofil, tőzegkedvelő fajok a Bakonyban nem fordulnak elő. A Pterosti­chus diligenst idetartozónak említik, magam szike­sedésre hajló területeken, vízparton, nádtörmelék között gyűjtöttem, ahol tőzegnek nyoma sem volt. Litofü, kőkedvelő típus ritka. Csak kavicsos, kö­ves patakpartokon él Bembidion decorum, В. ti­bials, Agonum ruficornis stb. Titanojïl, mészkedvelő fajról nem tudunk! LIND­ROTH (1949) kísérletileg is cáfolta több faj eseté­ben! Sok szerző a karabidák nagy részét előszere­tettel petrofil, sziklakedvelő állatnak tartja. Nem tudok arról, hogy ez kísérletileg is alátámasztható lenne. A futóbogarak főleg szikladarabok, kövek alatt találhatók, de ugyanezek a fajok fadarabok alatt, avarban is előfordulnak, tehát a nedvesség­és árnyékigény a döntő, semmi sem mutat arra, hogy a kőzet minősége bármilyen hatással volna rá­juk. HOLDHAUS és DUDICH a montán fajok ese­tében egyértelműen a hő- és vízigénnyel magya­rázza a kövek alatti előfordulás gyakoriságát. Salinitas. — A sókedvelés Carabidák között elter­jedt, de talán túlértékelt tényező. Számos fajt tart az irodalom halofil, sókedvelő fajnak. Ezek előny­ben részesítik a sós, szikes területeket. TISCHLER (1965) rámutat, hogy itt a nedvességviszonyokra is figyelmet kell fordítanunk. A Bakony hegységben sós, szikes területek nincsenek. SZÉKESSY (1936) a Tihanyi-félszigeten a Külső-tónál észlelt szike­sedő foltokat. A nedvesség és fény, azonban nagy 311

Next

/
Thumbnails
Contents