A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 12. (Veszprém, 1973)

Rácz István: A Bakony hegység Orthopteráinak vizsgálatából levon állatföldrajzi következtetések

don át (a Litorina transzgresszió előtt). Az atlanti faunából helyi elemekkel keveredve alakultak ki új formák (taxonok) a Földközi-tenger partvidékén, két fő centrummal: Ibériai félsziget — Északnyugat-Afrika (atlanto-mediterrán szekunder refugium de LATTIN 1967 szerint), illetve Balkán — Anatólia (pontomediterrán szekunder refugium de LATTIN 1967 szerint). Az újonnan képződött faunaelemek részben észak felé vándoroltak; így pl. azok. amelyek Anatóliában xerofillá vált ,,Angara-fauna"-ból alakultak, kisugároztak a Balkánon át Ukrajnába, kisebb részben pedig Közép- és Nyugat-Európa felé. Itt, mint pontusi fajokat jelölték azokat. Délebbre eremiális fauna alakult ki két centrummal: Algéria déli része és Marokkó, valamint Irán és Dél-Turkesztán. Ezek a területek a sivatagi, félsivatagi fauna szétterjedési centrumai. Ez az elmélet elsősorban a globális, kontinensméretű faunagenezis felderítésére alkalmas. Kisebb területek állatföldrajzi összevetésére, faunájuk jellemzésére egyszerűbb és megszokottabb, ha a fajok mai elterjedését vesszük alapul mindaddig, míg a Kárpát-medence Orthopteráinak modern faunaelem beosztása el nem készül. Eszerint a legjelentősebb mértékben az euroszibiriai elemek (22 faj, 32,3%) és a holopalearktikus elemek (11 faj, 16,1%) fordulnak elő. Érdekesek ezek az adatok, ha figyelembe vesszük, hogy a Bakony alacsony középhegység lévén mind növényzeti, mind hőmérsékleti viszonyaival a déli faunaelemek elterjedését segíti elő (PAPP, 1968). Ezek szerint a Bakony hegységben az eddig ismert színezőelemek közül a déli és délkelet-európai elemek részesedése a legnagyobb (32 faj, 43%), míg az Orthopterák alapján csak 8 faj, 11,7%. Az ellentmondás azonban csak látszólagos. Ha ugyanis figyelembe vesszük, hogy a Bakony természetes növénytakarója erdő, s az erdő nélküli foltok, tisztások, a déli expozíciójú zárt avagy nyitott sziklagyepek részben csak másodlagosan alakultak ki, akkor világossá válik, hogy a déli, délkeleti egyenesszárnyú fajok, amelyek többsége geofil, illetve pszammofil, nem lehetnek jellemzők a Bakony legnagyobb részének Orthoptera-faunájára. Meg kell még jegyezni azt is, hogy az erősebben mediterrán jellegű Balaton-felvidéken csak kevés számú gyűjtés folyt. Ha több adatunk lenne, nyilván a fauna színezőelemeinek déli jellege is jobban kidomborodna. Ezt bizonyítják újabb gyűjtéseink is, mivel 1970—71-ben a Balaton-felvidék néhány pontjáról előkerült a pontomediterrán eltérjedésű Rhacocleis germanica H. S., és az illyr jellegű Pachytrachis gracilis BR. v. W. Az Orthoptera-fauna fontosabb színezőelemei közül feltétlenül meg kell említeni az Acrotylus longipes longipes CHARP. fajt, amelyet Magyarországról, sőt Közép-Európából is NAGY B. írt le hitelt érdemlően 1958-ban. E sáska areája BEJ- BIENKO és MISCSENKO (1951) szerint főként keletmediterrán, de kiterjed a Fekete-tenger mellékére, valamint Dél-Iránra is. Szoros kapcsolatban látszik lenni a tengerparti homokkal. Éppen ezért jelentős és feltűnő a tengertől jól elszigetelt ágasegyházai és nyírségi előfordulása, de éppen ilyen jelentős a fenyőfői is! Mindenesetre a korábbi hazai lelőhelyeitől is messze eső ismételt előfordulása azt a nézetet látszik alátámasztani, hogy az Acrotylus longipes l. CHARP. sáska őshonos hazánkban, illetve a Kárpát-medencében. Szintén jelentős a Sphingonotus coerulans L. faj előfordulása is, mely európai elterjedésű, meleg és szárazságkedvelö sáska. Elsősorban homoktalajon, füves pusztákon, nyílt futóhomokon, folyók kavicspadjain, de mindig száraz, meleg aljzaton fordul elő, ahol kevés a növényzet. Egyes szerzők szerint, mint xerotherm sztyepmaradványt lehet kezelni. Fenyőfői lelőhelyről került elő a Celes variabilis PALL, egy példánya. E közép-, kelet-, délkelet-európai, valamint nyugat-, és közép-ázsiai elterjedésű faj szintén szárazságkedvelő és ugyanakkor az aljzat és mikroklíma szempontjából igényes. Sziken, homokon, kavicson fordul elő. Figyelemre méltó a Stenobothrus eurasius ZUB. előfordulása is (Bakonynána, Alsópere környéke. 1964. VIII. 26—28.). HARZ szerint (1957) elterjedési területe Kelet-Európa, Szibéria, Közép-Ázsia. E szárazságkedvelő, síkon és dombvidéken előforduló melegkedvelő sztyepplakó fajnak, mely valószínűleg melegebb posztglaciális sztyepp-periódus maradvány, MARÁN a törzsalakon kívül két geográfiai rasszát különíti el (1958). Ez a nyugatmagyarországi előfordulás feltehetőleg a Stenobothrus eurasius bohemicus MARÁN alfajhoz sorolható, de ehhez még további vizsgálódások szükségesek. A fenti előforduláson kívül nálunk NAGY В. a középhegység több pontján, izolált élőhelyeken megtalálta. Hegyi sztyepprétjeinkre jellemző az euroszibériai szárazságkedvelő Glyptobothrus apricariua L. előfordulása is, mely Közép-Európában 1600 m-ig hatol fel, de a Balkánon 2000 m fölé is (VARGA Z.: Ropode, Rila). Szintén montán jellegű a Tettigonia cantans FUESSLY szöcske faj, amely a Tettigonia viridissima, de méginkább pontomediterrán jellegű T. caudata CHARP. ellenpárjának mutatkozik. Elterjedésük határterületein azonban átfedés lehetséges. Euroszibériai. Kelet-európai elterjedéssel szintén feltűnő a Bakonyban a montán-szubalpin jellegű, a magasabb hegyekben 850—1700 m-ig előforduló Pholidoptera aptera aptera L. Itt kell megjegyezni, hogy a korábban jelzett Pholidoptera litoralis FIEB. faj a 272