A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. (Veszprém, 1971)

Szakály Ferenc: Könyvismertetés. „Magyarország Régészeti Topográfiája” 2. kötet

Könyvismertetés „Magyarország Régészeti Topográfiája" 2. kötet Éri István—Kelemen Márta—Németh Péter—Torma István: Veszprém megye régészeti topográfiája A veszprémi járás. Szerk: Éri István Akadémiai Kiadó, Budapest, 1969. 340 1. és 6 térképmell. Magyarország régészeti topográfiájának most megjelent második kötete 55 mai közigazgatási egységen belül 721 lelőhelyet, összesen 1178 régészeti objektumot ír le, az őskortól kezdve felöleli az összes régészeti korszak anyagát. Ennek a szerteágazó anyagnak egészéről egy ember aligha mondhat részletekre kiterjedő véleményt. A következő időszakban nyilván minden korszak specialistái kitapasztalják előnyeit és esetleges hiányosságait, de a Végső értékelést bizonyára csak a huzamos használat, a gyakorlat alakítja majd ki. Az alábbiakban nem a régészet, hanem a régészetet is magában foglaló, annak adataira is építő tudomány, a történelem nézőpontjából szeretnénk néhány észrevételt mondani a kötetről és ennek ürügyén az egész vállalkozásról. A kötet túlnyomó részét, ha leletek számában nem is, de terjedelemben feltétlenül, a magyar honfoglalással kezdődő korszak anyaga foglalja el. A középkori régészeti anyagot azonban nemcsak mennyisége és jelentősége emeli ki a többi korszak sorából, hanem a feltárás lehetséges útjaiban és módszereiben is jelentős különbség mutatkozik. Míg a korábbi korszakoknál a kutatás bázisát, ritka kivételtől eltekintve, egyedül csak a régész ásója nyomán felszínre került tárgyi emlékanyag, illetve a leletek, a leletegyüttesek összehasonlító Vizsgálata képezi, addig a középkori résznél a tárgyak mellé már az írott források is felsorakoznak. Az előbbi módszerei tehát szinte teljességükben a régészet keretein belül maradnak, az utóbbinál pedig már át kell lépni ezeket a határokat. A párhuzamos, különböző rendeltetésű feltárásuk és felhasználásuk módszereit tekintve más és más anyagok együttes vizsgálata nemcsak lehetőség ezen korszak szakemberei számára, hanem egyszersmind kötelesség is. A régészeti topográfia szerzői ezt az elvet követik, tegyük mindjárt hozzá: nagyon szerencsés formában. A régészeti leletekkelmeghatározott, illetve a terepbejárások során felmért településhelyekhez miniatűr adattárak járulnak, amelyek a település életének fordulóira; feltűnésének és elpusztulásának megközelítő időpontjára vonatkozó legfontosabb írásos adatokat tartalmazzák. Űgy hisszük, hogy ezeknek az adattáraknak fontosságát és szükségességét nem lehet elvitatni. Ezek a maguk sajátos tanúvallomásával hitelesítik a régészeti leleteket, objektumokat, beiktatásuk különbözteti meg leginkább a topográfiát az egy-egy korszak leleteit összesítő, leíró korpusztól és az egyegy földrajzi egység leleteit pusztán régészeti szempontból ismertető tájékoztatótól, konspektustól. Ezért a topográfia speciális célkitűzéseinek legfőbb hordozói közé tartoznak. A topográfia e tekintetben természetesen nem törekedhet teljességre, hiszen az egy-egy településre vonatkozó adatok összességének feltárása inkább a történeti földrajz feladatkörébe vág. A kötet elején található rövidítések, egyben a felhasznált irodalom és forráskiadványok jegyzéke azt tanúsítja, hogy a középkori rész szerzője tisztában volt ennek az összehasonlító módszernek fontosságával, és az adattárak összeállítását nem tekintette mellékes kérdésnek. Mégis, már az irodalomjegyzék olvasása közben támad bizonyos hiányérzetünk. Tisztában vagyunk azzal, hogy ezek a hiányosságok, másutt aránytalanságok a munka úttörő jellegéből fakadnak, és így bizonyos mértékig elkerülhetetlenek. Másrészt hangsúlyoznunk kell, hogy az alább felsorolásra kerülő adalékokkal nem az irodalomjegyzéket akartuk újabb, felesleges tételekkel szaporítani, hanem csak olyan műveket említünk, amelyek az adattár anyagát kiegészíthetik. Elsősorban néhány nagy, országos hatósugarú folyóirat elhagyásával tudunk nehezen egyetérteni. Főleg a Századokra. és a Történelmi Tárra gondolunk. A Századoknak sajnos csak az első tíz évfolyamához készült index, ez azonban mindenre kiterjedően bőséges. A többi, mutató nélküli évfolyam átnézése ugyan rendkívül fáradságos munkát igényel, a folyóirat azonban a profil kezdeti tisztázatlansága következtében nem egyszer foglalkozik régészeti kérdésekkel is, közöl tárgyleírásokat és topográfiai meghatározásokat, és így nagyon valószínű, hogy Pesty Frigyesnek a bakonyi erdőispánságról írott cikkén kívül (ezt használták fel belőle egyedül) más hasznos útmutatással is szolgált volna. A Történelmi Tár minden évfolyama tartalmaz, az előbbinél ugyan jóval egyszerűbb, de jól használható mutatót. A tárgyalt területre vonatkozik pl. Sörös Pongrácz : Bakonybéli regeszták a XV. század második feléből című forráskiadványa (Történelmi Tár 1907), Akaii és Főkajár vidékére több adattal. E hiánynak felvetése annál is indokoltabb, mert ugyanakkor máshol minuciózus pontossággal feldolgozásra kerültek olyan hírlapi cikkek, tanulmányok, amelyek forrásértéke kétes, adataikat többnyire másodkézből veszik. A hiányzó forráskiadványok közül mindössze két olyant említünk, amelyek a vatikáni levéltár anyagából merítenek: Monumenta Vaticana históriám regni Hungáriáé illustrantia. Bp., 1884—1909. és Lukcsics Pál: XV. századi pápák oklevelei. I—

II. Bp., 1931—1938. A tapasztalatok ugyanis azt mutatják, hogy a pápai kúriához benyújtott supplikációk, illetve az azokra adott válaszok sokszor fontos, néha egyedi adatokat tartalmaznak főleg kápolnák, egyházak és kolostorok építéstörténetére nézve. Utóbbi állításunkat egy példával szeretnénk illusztrálni : A várpalotai ferences kolostor építési idejét a Topográfia, Faller kutatásai alapján, 1440—45 körűire teszi (214. 1. 49/10. lelőhely). Lukcsics fentebb említett művében azonban találunk egy adatot, amelynek alapján a kolostorépítés befejezése inkább 1451 körűire datálható. „1451. Marc. 3. Item pro indulgentia concedenda visitantibus conventum B. Marie ab waywoda (ti. Újlaki Miklós erdélyi vajda) pro fratribus Minoribus de observantia in oppido Palota, Vesprimiensis d., de novo fundatum'"' (i. m. I. 1250. szám). Kolostorok számára általában akkor szoktak búcsút kérni, amikor az építkezés már befejeződött vagy közvetlenül befejezés előtt állt. (A búcsúkérések időpontjára lásd: Kumorovitz L. Bernát: A budai várkápolna és a Szt. Zsigmond-prépostság történetéhez. Tanulmányok Budapest múltjából 15 (1963) 117—119.

1.) Egészen más okokból érezzük a települések lakóinak nemzetiségére utaló nyelvtörténeti adatok hiányát. Főleg Kniezsa István 1938-ban megjelent, azóta is nélkülözhetetlen tanulmányát {Magyarország népei a XI. században. Szent István Emlékkönyv II. Bp., 1938), és Bárczi Gézának a tihanyi alapítólevélről {A tihanyi alapítólevél mint nyelvi emlék. Bp., 1951) írott munkáit hiányoljuk. Tudjuk, hogy egy ilyen merő469