A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. (Veszprém, 1971)

Békefi Antal: A bakonyi pásztorok zenei élete

5. — Eredj bojtár, eredj most mielőttünk, Odahajtunk, ahová mi akarunk! — Zsandár uram, nyájamtul el nem megyek, Mig a kedves gazdámmal nëm beszélek. 6. — Elment a të gazdád már a pusztáról... Elbúcsúzok én a selymes fókámtól : de — Isten veled, selymes fókám, elmegyek, Vagy meghalok, vagy a rózsámé leszek ! 22/2. Zsandárkáplár azt kérdezi izibe : — Mondjad, betyár, hol a születéshelyed ? — Bakonyerdő, Dabos puszta a tanyám, Ott nevelt föl engem az édesanyám. A börtönbe vonuló pásztor után semmi sem marad, csak a nyája, meg életének keserű tanulsága. Úgy érzi, hogy őt nem romlottsága juttatta ide, hanem az őt körülvevő társadalom kegyetlen törvényszerűsége — s mindezt milyen egyszerűen fejezi ki most következő dalának két utolsó, rövidke verssorával : 23. Szentgál, 1969 — T. Molnár István, 1891 Dallamát Id. a 34. sz. dalnál ! 1. De Vezérürüm az ut mellett, Mind lelegelte ja. füjet. Jóbarátom vigyázz rájja, mer Fogva esëtt a gazdájja. De 2. Barátaim, vigyázzatok, Hogy ti is így ne járjatok! Mert nëm nézik a szépségtëket, Elveszik az életeket. 3. Szépségem és dërékségëm Megegyez a termetemmel. Mégis ez a huncut megye Ráehült az életemre. E dal ugyancsak Szentgálról származó variánsa dallamában és utolsó versszakában tér el főként a most közölttől. 2. Jó barátaim, vigyázzatok ! Hogy ti is így ne járjatok ! Nëm nézik a szépségtëket, Elveszik az élteteket. 3. Irigyeim sokan vannak, Mint a kutyák, ugy ugatnak. El akarnak veszejteni, Jó az Isten, nëm engedi. III. KANASZDALOK A sertéstenyésztésnek a Bakonyban még régebbi hagyományai vannak, mind a juhászatnak. A rideg disznófóka régen májustól szeptemberig kinn élt, kinn hált az erdőn, míg a malacsereget naponta hazahajtották. Mikor a kanász kihajtani készül, vállára csapja ólombeöntéses karikás ostorát, nyakába kanyarítja a tarisznyáját, hóna alá veszi jó, somfából készült furkósbotját, kezébe fogja csont- vagy bádogkürtjét, s nagy hangosan : durrogtatással, kürtszóval járja végig a falut, jelzi érkezését. Erre nyílnak ki az ólak s verődik össze a disznófóka. Néha néhány kecske is csatlakozik hozzájuk. Van olyan kanász, amelyik még ma is magával hordja valaskáját, kanászbaltáját, melyet balkezükre, vagy vállukra akasztva szoktak viselni. Olyan volt a valaska feje, hogy az onnan nem esett le. Ezt a kanász önvédelmi célokra is használta. A szentgáli kanász, T. Molnár István drámai elevenséggel mesélte el, mint támadta meg őt 32 éves korában a Kőrishegy tövében Szépalmapusztán egy vadkan, mikor disznai görögtek. Bátorsága, lélekjelenléte és valaskája mentették meg az életét. E kanászbaltát egyébként a kanásztánchoz is felhasználták, mikor furkósbotjukat s valaskájukat tették le a földre X alakban, s annak szárai közt cifrázták lépéseiket. A kanászok dalai ugyanabból az élményanyagból merítenek, mint a juhászokéi, de ők szép malacfókájukat éneklik meg. Szerepel dalaikban a gica vagy gicár, mely olyan kis bongyor, kondor szőrű disznót jelent, melynek hátán a szőre felfelé áll. 25. 26. Olaszfalu, 1952 — Esső István, 1902 Balatonszőlős, 1969 — Szántó Istvánné, 1918 393