A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. (Veszprém, 1971)

Békefi Antal: A bakonyi pásztorok zenei élete

Az énekesek kor szerinti megoszlásából kiderül, hogy a legtöbb dalt azok tudták, akik 1890 és 1910 között születtek, tehát fiatalságuk az első világháború előtti időre esett. Köztük sok már a 70—80 éves, sőt egy 90 esztendős dalos két dalát is közöljük. Ő született a legkorábban énekeseink közül, három évvel a kiegyezés előtt, 1864-ben látta meg Bakonybélben a napvilágot. Tanulmányom anyagát 42 helységben gyűjtöttem össze, van köztük több olyan is, amelyikben többször is jártam. Hisz az igazi gyűjtés akkor kezdődik — vallják a régi folkloristák —, mikor valahová érdemes visszamenni. A helységeket a térképen tüntetjük fel. Néhány község ezek közül már a balatoni felvidéken van, de pásztoraink állandó vándorlása miatt a zenei anyag itt is egységes a bakonyival. A Balatonhoz legközelebb eső község, amelyben jártam: Pécsely. Itt a Szentgálon nevelkedett Ihász Jánostól, valamint a Devecserből, Bazsiból érkezett Molnár Jánosnétól s a nagyvázsonyszármazású idős Szakonyi Ferencnétől gyűjtöttem dalokat. Éppen e tanulságok teszik feladatommá, hogy a gyűjtést a jövőben a pásztorok között egészen a Balaton vonaláig kiterjesszem. Sajnos nem mindenki köszönti a gyűjtőt szép pentaton, ereszkedő dallammal azok közül, akik a marhák, disznók után sétálgatnak. Csak a türümetszett, tősgyökeres régi pásztorok őrzik ezeket a dallamokat. Ma, a nagyüzemi gazdálkodásra való áttérés miatt a pásztorélet is módosul, alakul, erősen modernizálódik. A tszistállókban fejőgépek cuppognak, modern itatóberendezések, gépek könnyítik meg a pásztorok munkáját. A régi pásztorgeneráció föllazul, más munkaterületekről érkezők: volt zsellérek, cigányok, parasztok ragadják meg a furkósbotot, karikásostort, ezeket az új pásztorokat azonban első pillantásra is könnyű felismerni. „Máma csak oan szőrtarisznyás pásztorok vannak'" — summázta véleményét 1965 telén Lénárt János zirci öreg gulyás. Régente ugyanis bőrtarisznyát viselt minden pásztor s annak díszítési módja is hagyományos volt, arról is meg lehetett különböztetni, hogy gazdája tehenes-e vagy kanász. Régi pásztorismerőseimet 1949 őszén újra sorra jártam. Van akivel már 10—15 éve tartjuk az ismeretséget, barátságot. Velük sokszor éjfélig is elbeszélgettünk egy üveg borocska, meg a régi szép dalok mellett. Volt akire ismeretlenül köszöntöttem rá a legelőn, de olyan kanász is akadt, aki után fél naphosszat hiába jártam a bokros hegyoldalt a vigánti erdőt, még a magammal vitt kanászkürtöt is hiába fújtam meg, csak a visszhang felelt, a kanászt magát fókájával együtt elnyelte a Bakony még ma is nagy erdeinek egyike. Csak a fák oldala mutatta, hogy valahol arra lehetnek az erdő mélyén, mert a fóka dörgölődzése nyomán sáros volt a fák töve. Tóth István kanásszal végül is csak este találkoztunk. Állhatatosságom jutalma az a sok szép dal s az a gazdag, régi ismeretanyag volt, melyet a régi hangszerekre vonatkozóan elmondott. Az is előfordult azonban, hogy hiába másztam meg a meredek partot, hegyoldalt, hiába csalt a gulya harangjainak zenéje, mikor közelebb értem, akkor láttam csak, hogy a csordás oldalán szőrtarisznya fityegett... A hagyományos pásztorvilágnak alkonyodik, egyre sötétedik. Pásztoraink gyermekei — munkájuk gépesítésének, könnyítésének ellenére — ma már a legritkább esetben folytatják őseik mesterségét. Kesereg is ezen némelyik öreg pásztor : „Dehát mit tegyek, ha a traktor jobban tetszik nekik, mint a furkósbot ?" — kérdi Vigántpetenden Tóth István kanász. A legtöbb pásztor, aki e hagyományokat ismeri, már nyugalomban van. Az erejük teljében levők sorra elmennek gyári munkásnak, fűtőnek. Pásztorkészségeiket vagy elajándékozzák, vagy felkerülnek a padlásra. Ritkulnak, lassankint el is hallgatnak a hagyomámányos kanászkürtök, ősi kihajtóversek, cifrák. Szűkül a pásztorvilág. Forrásmunkaként a mintegy 1800 bakonyi magyar népdalt tartalmazó kéziratomon kívül, főként három munkára támaszkodhattam. Az egyik Vajkai Aurél már említett Szentgál с monográfiája, a másik pedig Sárosi Bálint tanulmánysorozata, mely a Muzsika с folyóirat 1965—1967. évi számaiban jelent meg A magyar nép hangszerei címmel. E tanulmány volt az első, mely a magyar népi hangszerekről átfogó képet nyújtott. A hangszerek csoportosításáhan az általa kijelölt utat követtem. Csak később sikerült megszerezni a harmadikat: B. Sárosi: Die Volksmusikinstrumente Ungarns с. művét, mely 1967-ben Lipcsében jelent meg német nyelven (VEB Deutscher Verlag für Musik). Anyaga tanulmányom II, hangszeres zenéről szóló részéhez biztos összehasonlítási alapot nyújtott, Területünkre vonatkozó anyagát — utalással a forrásra — szinten felhasználtam dolgozatomban. E két alapvető munkán kívül felhasználtam még a következő műveket : Kodály—Vargyas: A magyar népzene. (Bp., 1952.) Bartók Béla összegyűjtött írásai. (Bp. 1966.) Járdányi Pál: Magyar népdal típusok I—

II. (Bp., 1961.) Kerényi György: Népies dalok. (Bp., 1961) Vargyas Lajos: A magyar vers ritmusa. (Bp., 1952.) A parasztdaltól a munkásdalig. (Bp., 1968.) Darvas Gábor: Évezredek hangszerei. (Bp., 1961) Békefi Antal: Bakonyi népdalok. (Bp., 1955.) A bakonyi szegényember dalai. (Bp., 1966.) A pásztorok zenéje. Kézirat. Szöveges visszaemlékezések lejegyzése magnetofonszalagról. (1969) — 72 gépelt oldal. Manga János: Magyar népdalok, népi hangszerek. (Bp., 1969.) (É. n. Révai kiadás) Richard Bright utazásai a Dunántúlra 1815 (Veszprém Megyei múzeumok Igazgatósága kiadása, 1970) Szabolcsi—Tóth: Zenei lexikon. (Bp., 1965.) Vajkai Aurél: A bakony néprajza. (Bp., 1959.) Korompay György: Veszprém. 2. kiadás. (Bp., 1957.) Eötvös Károly: A Bakony. Szerkesztés. Nagy gondot okozott, a közlés módjának megválasztása, hogy munkám használata ne legyen komplikált, hogy a dal keresők nélkül, első rápillantásra is teljes élményt adjon, hogy együtt maradjon — ha csak lehet — dallam és szöveg s a legfontosabb 25 385