A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. (Veszprém, 1971)
Petánovits Katalin: A sármelléki női viselet a századfordulótól napjainkig
8. A szoknya kebele. 8. Saumaufschlag des Rockes. 8. Panneau lisse de la jupe. 8. Оторочка юбки. Széthasogatás után összegépelik a széleket, és rávarrják a kebelét (8. ábra). A kebele a ruha fölhajtását, szegesét jelenti. A szoknya kebelét mindig külön varrják a szoknya aljához, úgy tartják, szebben kitartja. Kb. 5—6 éve már a ruha saját anyagából készítik a kebelét is, de az öregeknek —-, és a varrónő magának is — még mindig pirosból. Bécsi pirosból. Korábban keskenyebb, 2—3 ujjnyi széles fölhajtást varrtak, későbben ez egyre szélesedett, és néha olyan „széles lett a szoknya kebele, hogy egynegyedéig is ért a szoknya besejébe." A szélek összevarrása és a kebel fölvarrása után megjelölik a szoknya derekát kis v-alakú ollóbevágással az eleje és hátarész közepén, és elkezdik a szedést. A műveletet többféleképpen is hívják : megcsinálom a szoknya ráncát, a szoknyákat ráncosra lerakjuk, Gergely Anna szép apróra lerakja, ráncba szedi a szoknyát, s ujjával méri a ráncok szélességét. így lesz egyforma. A gép tűje alá ráncolja, gyűri az anyagot úgy, hogy két tenyere szemben fekszik egymással az anyagra fektetve. Két hüvelykujjával gyűri a matériát, mutatóujjával méri a szélességét, simítja az előbbiekhez a ráncokat. Nagyon fontos, hogy szép apró legyen a szedés. így nem áll szét a szoknya, és nem dül ki hamar. Mikor lerak 3—4 ráncot, akkor letűzi géppel és hátrébb tolja a kész részt. Hátul is, elöl is középen fordul aránc, vagyis ellenkező irányban kezdi szedni. Aközepet a v-alakú ollóbenyírás jelzi. A 40-es évekig a szoknyákat kivétel nélkül úgy varrták, hogy elöl a hason minden szoknyának volt kb. 2 tenyérnyi széles simája, hogy ne hömbölöggyön. „Mégis, ha menünk, meg szoktuk igazéttani, mer elfordul." Az öregasszonyoknak máig így varrják a ruháikat, de a fiatalabbak már a 40-es évek óta „körbe leszedett szoknyát visenek, csak ekkis szűk részt hármak szedetlenyü." Amikor körbe ér a ráncolás, és le is van tűzve, ezt az állapotot mellbőségnek nevezik. „Kész a mellbőség" — mondja Gergely Anna, amikor beráncolta a szoknyát. Ezt a kb. 1 cm széles mellbőséget bevarrják a ruha mellébe, ami nem más, mint a derekat átfogó és a derék méretéhez alakított pánt. A mellét csak a mintás anyagoknál tűzik rögtön a ráncolásra, mert ott a minta segíti abban, hogy egyforma legyen a ránc szélessége. Ki lehet pontosan számítani, hogy hányadik mintára essék a szedés, hogy kiadja a kellő derékbőséget. Sima anyagoknál nem lenne ez az eljárás célszerű, mert ott a ráncolás után kisebb-nagyobb igazítások adódnak, és le kellene fejteni a mellrészt. A ráncolás befejezése után jön a tulajdonképpeni leszedés, azaz a derékban letűzött ráncok szoknyaaljig való rögzítése. Ez meglehetősen nehéz munka egy ember számára, és főleg hosszadalmas. Gergely Anna nem is egyedül végzi, hanem esténként, amikor már összegyűl 3—4 szoknya, átjön egy idősebb asszony, a bérmakomája, s ő segít. Olyankor előveszik a leszedésre szolgáló asztallapot, ráteszik a konyhaasztalra, bevonják csomagolópapírral, és ráterítik az oldalánál össze nem varrt szoknyát egész szélességében. A már letűzött derékrészt egymástól 3—4 cm-re leszegezik az asztalra, hogy szilárdan álljon, ne csúszkáljon munka közben. A szögeket oly lazán verik a ruhán keresztül az asztalba, hogy munka végeztével kézzel ki lehet húzni azokat. Gergely Anna így mondta el a ruha leszedését: „Tegnap este itt vót a komám (itt a nőket is ujabban igy szóllitják: te komám. Korábban és az idősebbeknél ma is komámuram, komámasszony megszólítás járja) szettük vele a ruhákat. Magam eggyé megérek Végezni egy-egy este, vele 2—3 szoknya is megvan. Ő fönn szedi (a beráncolt derékrész alatt, ott könnyebb a mértéket tartani) ugy aggyá nekem kézrü, én meg lenn szedem, az állát. Eccer-eccer annyit szedünk, amennyi efér a kezünk alatt. Sokszó a fé szoknyarészt is leszeggyük, csak azután vasalluk. Rátesszük a fé karunkat, hogy ki ne ugorgyon alulla a ruha. Meg jó meg is vizezzük, hogy ne ugrállon a szövet, jobban simuljon. Aszta, ha nem fér a könyökünk alá, murnyás küeket is teszünk rájja, ollyanyokat, mind az öklöm, meg valamivé nagyobbakat. Ez lefoggya. Mikó má meg van jó nagy darab, akkó tüzes vassó levasalluk. Má montam az előbb, hogy a ruhát csomagolópapíron szeggyük. Mikó levasatuk a ráncokat, akkó kiszeggyük a mellébü a szögeket, és behömbölgettyük a pappirba jó szorosan a ruhát, alluföllü átköttyük egy rongydarabba." A csomagolópapír szélességénél szélesebb a szoknya hossza, azért kilóg belőle a derékrész, a mell. A hengerbe hajtogatott ruhának mellrészét biztosítótűvel összekapcsolják, vékony rongycsíkot húznak bele, és föllógatják a tűzhely mellé száradni a falba vert szögre. Egy-két nap alatt tökéletesen megszárad. Kibontják a csomagolópapírból, és a nem mintás szövetekre ekkor varrják rá a mellét. A melle kb. 4 cm széles szalag a ruha anyagából szabva, és valamilyen más, vékonyabb anyaggal bélelve. A mellét a lapos szedésre varrják rá, tehát arra a centiméter szélességű derékszélre, mely a ráncolás első lépését alkotja. A mell rávarrása után összevarrják a szoknya oldalát a hasítékig. Adatközlőim szülői még elöl hasított szoknyát viseltek. „Régen középen nyírták fő és piros bécsive szegtek körű" — mondja Vargáné. Most a szoknya baloldalt hasított, férekapcsos. Ugyanis a melle 2 végén kapocs van. Csak a legalsó (péntő) és esetleg az utána következő második szoknya fűzős, a többi kapcsos. „A fijatalabb asszonyoknak meg má össze se igen vórom az oldalát, azok a ruha alláig bekapcsozzák. Ez azért jó, mer ha levetik, szépen le tuggyák tennyi megint (ti. hengeresen összecsavarva lógatják a szekrényben) és nem dül ki hama a szedés." A legtöbb változáson a századelőtől napjainkig a rékli viselet ment át. Érthető, mert sokkal hangsúlyosabb a helyzete, mint a köténnyel nagyrészt eltakart szoknyáé, amelyben úgyis a bőség, a kerekdedség látszatának keltése volt a szép. A réklihez hasonlóan domináns helyzetű kötény is ezért változott időről-időre, ami formáját, illetve szabásmódját illeti. A szoknyához általában ugyanolyan anyagból rékli is jár. Érdekes azonban, hogy még napjainkban szívesen viselik az azonos színű és anyagú együtteseket, valószínűleg városi hatásra, korábban egyforma színűt sohasem vettek fel, mert nem tartották szépnek. 23 Mint előbb mondottam, a sármelléki asszonyok nagy része maga készítette el ruháját. De a réklik változó divatját már nem volt olyan egyszerű követni, és a görbe szabásvonalak bonyolultabb volta, meg a zámedlik, csipkék sokasága meghaladta varrótudásukat, elkészítésükre fordítható idejüket. Ezeket a kényesebb holmikat varrónők — tulajdonképpen 320