A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. (Veszprém, 1971)

Bartócz József: A veszprémi csutorások

Itt a kezesek 32 forintig vállaltak kötelezettséget. A XIX. szá­zad elején kevés volt az inas és szegődtetéskor nem találunk kezest, de 1835-ben a céh megint szabályozta a jótállást. Az inasnak 10 forintot kellett letenni, s ha megszökött, el­vesztette a pénzt és többé a mesterségbe nem vették vissza. Ha idejét rendesen kitöltötte a pénzt a kistársaság kapta meg. Nyilván nem lehetett valami fényes dolga az inasnak, ha így kellett védekezni a szökés ellen. 1833-tól a megye azt is el­rendelte, hogy aki himlőoltást nem kapott nem szabad fel­venni inasnak. 61 Előfordult, hogy a mester ütlegelte az inast. 1842-ben Mayer János csutorásmester súlyokkal hátbavágta az inasát (Lipták Pistát). A gyerek hazament („elszökött") s az anya panaszt tett a céhnél, mondván a fiát vissza nem küldi a mesterhez „inkább csavargó legyen, vagy kanászbojtár". A céh június­ban másik mesternek Markalt Jánosnak adta az inast, de már októberben megmásították a határozatot és az inasnak vissza kellett menni a verekedő céhmesterhez „ha másképen nem, tehát a T. Fő Biró ur által rendelendő Hajdúk által is vissza kisértetheti". Az inas úgylátszik mégsem ment vissza, mert Lipták Istvánt 1843. június 10-én Markalt János szaba­dította. 62 Az Acsády-féle szabadalomlevél szerint felszabaduláskor a mester a következőket köteles adni az inasnak: 1 vég abát, 1 pár fehér ruhát, elegendő bocskort és egy fekete süveget. Ezeket a feltételeket az idők folyamán a céh többször is meg­változtatta. 1833-tól már nem kapja meg az inas az „elegendő bocskort", a süveg helyett pedig kalapot adnak, de meg­engedik, hogyha már „maga erejéből ha meg tud csinálni három csutorát (naponta) hát dolgozhatik, az maga fájából három nap (havonta?) de a maga viaszából". 63 Az inasokról a céh két év múlva újabb határozatot hoz, amelyben megszüntet mindenféle fizetést és eltörli a lábbeli szolgáltatását is. 64 Persze ez a határozat azokat a keveseket és legszegényeb­beket érintette, akik nem a céhmester fiai voltak, hiszen a saját gyerekükről így is úgy is az apának kellett gondoskodni. Az inasok többsége a csutorásmesterek gyerekeiből került ki, akik — igen kevés kivételtől eltekintve — az apjuknál tanul­tak. Az inasévek kitöltése után próbamunkát kellett végezni, amelyet két „kinevezett" mester vizsgált felül, majd kezdet­ben természetben, később pénzben kellett adni a „társpoha­rat" az áldomást. 2. A LEGÉNYEK MUNKAKÖRÜLMÉNYEI Az articulus a céhbeállás előtt megkívánta, hogy a legény 3 évig céhes helyen vándoroljon. Először „próbahetet" kel­lett szolgálni, csak ezután állapították meg a legény fizetését. Mielőtt gazdájától megvált két „búcsúhetet" kellett eltöl­teni. A 3 évi vándorlást a csutorásmesterség ritkasága miatt nem valósíthatták meg, mert amint azt egy 1808-ból való úriszéki ítélet mondja „Csutorás mesterek közel való helyen nincsenek" vagy „nem sokan vágynak". Ezt az úriszék íté­lete szerint úgy kell pótolni, hogy a legénynek a 3 év alatt más-más mesternél kell dolgozni, még akkor is, ha az apja Veszprémben lakó csutorás. Gondosan ügyelt a céh arra, hogy a mesterek pontosan betartsák a „legények iránt való végzést". Már 1738-ból találunk ilyen irányú panaszt. A le­gények zömét a veszprémi csutorásoknál szabadultak tették ki. Nagyritkán előfordult, hogy magánosan más városban dolgozó csutorástól jött legény keresett munkát Veszprémben. A katonasághoz bevonult és szabadságon levő mester legé­nyek is dolgoztak, de az ő bérezésükre külön szabályokat ál­lapítottak meg. Előfordult olyan eset is, hogy valamely csu­torásmester nem kitanult embernek is adott munkát; való­színűleg ilyen esetben rokon szakmában tanult emberről, vagy ügyeskezű faragóról van szó. A vándorlás helyett elrendelt sorjárással kapcsolatban sok probléma volt. Már 1738-as kelettel található a veszprémi csutorások iratai között egy „Ilyen formán élünk" mottójú fogalmazvány, — pecsét és aláírás nélkül — amely a legény­céhről szól. Ebben az iratban szabályozták, hogy a mester a legényt időn túl nem tarthatja meg, hanem végig kell csi­nálni a sort. A céhmesternél kellett kezdeni a sort, ez tartott három hónapig. Azután a legény a legöregebb mesternél folytatta és a legfiatalabbnál fejezte be. A sor a céhmester után 2—2 hónapig, illetett meg egy-egy mestert. Ha a soron­következő mesternek nem volt szüksége legényre, akkor az illetőt átugrottak. 65 Az időhöz kötött sorjárást 1767 októberében a tanács közbejöttével — nyilván a céhen belül el nem intézett vita miatt — megváltoztatják. Egy-egy mesternél a soros legény addig maradt, amíg 200 csutorát készített. Elhatározzák még, hogy aki „a darabszámra való sorját elereszti" annak egy új sor kezdetéig nem adnak legényt. Ugyancsak kizárták a sorból azt a mestert, akinek csutorás legény fia volt. A „da­rabszámos legény elkerülje azt a mestert is, akinek egy évnél öregebb inasa van. A határozat végrehajtására az atya mes­ternek legyen gondja". 66 E határozat sem hozott megnyugvást, mert kevés volt a legény és sok az olcsó munkaerőt igénylő mester. Ezért 1801-ben egy mesternél már csak 100 csutorát készíthetett egy legény. Ha nem tartották be a szabályt, a mestert és a legényt is megbüntette a céh. 1840-ben 4 forintra büntettek egy mestert, mivel a legényével többet dolgoztatott. így sem mentek a dolgok simán, ezért 1842-ben úgy határoznak, hogy aki soros legényt kap, 1 forint taxát fizet a ládába. A máshonnan jött legény ritka, de azért előfordul az ira­tokban; 1805-ben Szentesről jött Veszprémbe egy legény. A máshonnan jött legényre is kötelező volt a sor, erről az atyamester gondoskodott. Mégis előfordult, hogy egy-egy mester kérdezés nélkül befogadott legényt (1845). A szabadságos katonák munkáját már 1841-ben szabá­lyozta a céh. Megtiltotta, hogy szabadságos katonának mun­kát adjanak a céhnek történt bejelentés nélkül. A vétkezőket 4 forintra büntették. A céh mindig megállapította a legények fizetését, amihez minden mesternek alkalmazkodnia kellett. A legények egy része nyáron inkább mezei munkára ment, mert ott többet kereshetett, ezért azok fizetését, akik aratni mentek, Szent István (aug. 20.) és Kisasszony (szept. 8.) kö­zötti időre magasabban állapították meg. A legények a mesternél ellátást kaptak, s ezen felül a mun­kájukért darab-bért. Az ellátással nem lehetett baj, mert ilyen panasz nem található a céhiratok között. Annál több vita volt a bérezésből. A bérezésről a következő adatokat lehetett összeállítani : Bér egy darab Év csutoráért Jegyzet 1806. V. hó 1 garas ha nem megy aratni 2 garas 1806 1 poltura — 1811 3 krajcár ekkor egy hadicsutora 45 kr 1832 2 krajcár — 1834 1 garas 2 krajcárral számolva 1839 5 forint 100 csutoráért 1841 12 forint 100 db után „a maga kenye­rén" (katona) 1846 6 krajcár — 1850 5 forint 100 csutora után (katona) 1857 3 forint 100 darabért és két napig dol­hat magának. A hadicsutora ára ekkor 26 krajcár 1 öl fa 4 forint. A mindenkori pénzérték vásárlóerejének megállapítása túlhaladná ennek a tanulmánynak a kereteit, hiszen csak Mária Terézia uralkodása alatt 98 féle váltópénz volt forga­lomban. Általában megállapítható, hogy a legények fizetése két kivételtől eltekintve akkor volt problematikus, amikor nem voltak hadiszállítások. 1811-ben a mesterek egy hadi­csutora árnak nem egészen 7%-át, 1857-ben pedig kb. 11 %-át fizették ki munkabérként a legényeknek. Az 1806-ban sze­251

Next

/
Thumbnails
Contents