A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. (Veszprém, 1971)

Nagy László: A veszprémi tobakok

, 9

' Jellegzetes vájt fatörzsű típus látható Diderot Encyklopédiájában. (Tom. I. Pl. III. Tanneur. Fig. 7—10.) 92 Bádoggal borított léces tőkén dolgoztak Várnában, Sumenben, Gabrovóban, ilyet használt Kolozsvárt Andrásovszky is. 93 Ratkóczl i. m. 28. jegyz. 84.1. 94 Ha nem akartak szabadban a puszta földön dolgozni, akkor készítettek fapadlókból alacsony dobogószerű „hidlást". Erről mondta Szép József Páncélcsehin, hogy „büdös volt aláhúzódott a víz, fortyogott alatta". Említi a hidlást, mint a húslás jellegzetes helyét Nagyenyeden is Lázár I. (i. m. 82. jegyz. 56.1.) 95 Ratkóczi i. m. 28. jegyz. 83. 1. 98 A svődolásról" Id. Beckmann i. m. 15. jegyz. 226. 1.; Kriinitz i. m. 1,5. jegyz. 370—371.1.: Sprengel i. m. 15. jegyz. 13. k. 55—56., 77—79.1.; Érdii. m. 41. jegyz. 30., 43. 1.; Frecskai i. m. 11. jegyz. 48—49. 1.; Sztodola i. m. 14. jegyz. 33. 1.; Ratkóczi i. m. 28. jegyz. 121. 1. 97 Ld. Ratkóczi i. m. 96. jegyz. '"Kriinitz í. m. 15. jegyz. 68. k. 370. 1. Frecskainál a „Schwödenwedel" „meszelő szőr ökörfarkból, vagy kócból alakított ecsetféle" (i. m. 11. jegyz. 49. 1.) Szamosújváron „rúdra erősített pamacs". (Kovács J. i. m. 79. jegyz. 345.1.) 99 Gansser szerint legősibb szőrlazító anyag az úrin ; ezt követte a hamulúg, majd a hamu és a mész keveréke. (Gerbstoffe und Geräte, CIBA Rundschau 85 (1949. jún.) 3163.1.) Korner is korábbinak tartja a tiszta hamut, a hamu és a mész keverékénél, bár ennek használata is elég régi, egy 14. századi mainzi kéziratban már mint tímár recept szerepel. (I. m. 15. jegyz. 34., 60.1.) 100 A meszest hamvasnak is nevezték Kolozsvárt, Szászrégenben és Páncélcsehin. Szamosújváron Kovács J. szerint (i. m. 79. jegyz. 346.1.) a „hammas, hammas ája" régi szavakat a később keletkezett „meszes, meszes ája" szorította ki, és a meszesből kivett, elhasznált meszet értették alatta, akárcsak Zilahon (Márton i. m. 78. jegyz. 7. 1.). Debrecenben a „hamvas", hammas" földbe ásott meszes kád, a „hamvas aljas gödör" a meszes kádak elé ásott gödör, amelybe a meszest takarították (Pető i. m. 16. jegyz. 61.1.). Szinnyey is úgy értelmezi — szegedi forrásból — a hamvast, mint gödröt, amelybe „a tímár a bőröket hamvasodni, meszesedni, járódni teszi". (Tájszótár 1. k. 799.1.). 101 Gansser közli fényképeiket egy maroquin bőrt készítő tímártelepről a francia marokkói Querzanból. A négyszögletes meszeseket már oly szorosan ásták egymás mellé, hogy alig lehetett mozogni közöttük. (CIBA Rundschau 85 (1949. jún.) 3162., 3171.1.). 1 °

2 A régi meszeseknek e jellegzetes három típusán kívül még több változatuk is volt, mint pl. a 18. századi francia és német műhelyek kikövezett kerek gödre, ezeknél a mellettük levő padlórész volt a párna és föléjük helyezett rúdról csurgatták le a bőrök meszes levét. (Sprengel i. m. 15. jegyz. 13. k. 81. 1.) Vagy szintén földbe süllyesztett hordó (HescherFass.), amelyet félig deszkák fedték; (Kriinitz i. m. 15. jegyz. 68. k. 205.1.) erre rakták szőrzetükkel lefelé a bőröket. — Szamosújváron a meszesek szélére helyezett 70—80 cm széles deszkalapot ,,ágy"-nak nevezték, melyre „meszes hányáskor" a bőrt kiszedték. (Kovács J. i. m. 79. jegyz. 345.1.) A zilahiaknái ugyanilyen deszka lap a „párkány", melyre a bőrt „felhányták". (Márton i. m. 78. jegyz. 3. 1.) Debrecenben két meszes gödör között képeztek ki egy „hosszúkás dombocskát", melyről amikor a bőröket rárakták a mészlé visszacsuroghatott, és ezt hívták „hamvas párnának". (Pető i. m. 16. jegyz. 61.1.) 103 Debrecenben „meszes hányórúd" is. (Petői. m. 16. jegyz. 71., 73.1.) 104 Pető i. m. 16. jegyz. 85.1. — Szegedi i. m. 53. jegyz. 527.1. — Frecskainál „zavarórúd". (I. m. 11. jegyz. 40.1.) 106 Pető i. m. 16. jegyz. 66., 72. 1. — Frecskainál „hányó fogók". (I. m.l 1. jegyz. 49.1.) loe Krünitz i. m. 15. jegyz. 68. k. 205—206. 1. 107 Ld. 106. jegyz. 206.1. 108 Ld. 106. jegyz. 370. 1. 109 Ld. 106. jegyz. 230. 1. 110 Sprengel i. m. 15. jegyz. 13. k. 82. 1. 111 Érdi i. m. 30. jegyz. 48. 1. 112 Ld. 111. jegyz. 113 Ratkóczi i. m. 28. jegyz. 98—100 1. 114 Gansser i. m. 15. jegyz. CIBA R. 85 (1949. jún.) 3163.1.; — Klemp i. m. 14. jegyz. 37.1. ; — Ratkóczi i. m. 28. jegyz. 109.1. 115 Klemp i. m. 14. jegyz. 37. 1. 119 Kriinitz i. m. 15. jegyz. 130. k. 90.1.; — Korner i. m. 15. jegyz. 74.1. 117 Beckmann i. m. 15. jegyz. 216. 1.; — Korner i. m. 15. jegyz. 17. 1. — Grengrosz, O. : Türkische Ledererzeugung in alter und neuer Zeit. Das Leder. 6(1955)35.1. 118 Frecskai i. m. 11. jegyz. 49. 1.; — Gergelyffi i. m. 16. jegyz. 19. 1.; — Kovalovszky i. m. 82. jegyz. 241.1.; — Szegedi i. m. 53. jegyz. 527. 1. 118 Vajkai Aurél: A Bakony vidéki bőrfeldolgozó ipar emlékei. Kny. a „Cipőipari Dokumentáció" 1961. jún. sz.-ból 74.1. 120 Gansser i. m. 15. jegyz. CIBA R. 85 (1949. jún.) 3163.1. 121 Krünitz i. m. 15. jegyz. 130. k. 60. 1. 122 Vajkai i. m. 119. jegyz. 74. 1. 123 Frenczy i. m. 75. jegyz. 74. 1. 124 Érdi i. m. 30. jegyz. 52.1. 125 Márton i. m. 78. jegyz. 3. 1. 126 Pető i. m. 16. jegyz. 35.1. 127 De Lalande után (Schauplatz der Künste und Handwerke 6. к.) írja le a kecskebőrből való kordoványkészítéssel kapcsolatban a párizsi fabunkós valkolást Sprengel (i. m. 15. jegyz. 13. k. 68.1.). Alkalmazták ezt az eljárást sokfelé a zsíros és timsós cserzésű finom bőrök készítői, az utóbbiak nálunk is (ld. Frecskai i. m. 11. jegyz. 49.1.). Általában minél primitívebb volt a bőrkészítő eljárás, annál nagyobb szerepe volt a természetes pácoló és cserző anyagok hatásfoka növelése érdekében a mechanikus megdolgozás különböző módjának, emberi, állati, majd természeti energiák (víz, gőz) segítségével. A mesterséges vegyszerekkel dolgozó gyáriparnak már kevésbé volt szüksége rá. (Ld. Gansser i. m. 15. jegyz. CIBA R. 85 (1949. jún.) 3166., 3168., 127 (1956. júl.) 22.1. ; — Korner i. m. 15. jegyz. 4., 25.1.) 128 Érdi i. m. 30. jegyz. 52.1. 129 Ld. 128. jegyz. 130 A szattyánkészítők Diarbekirben (Diyarbekr) a meszesekkel azonos formájú gödrökben oldották fel híg péppé a kutyaürüléket és 8 napig áztatták, illetve gázolták benne a bőröket. (Kriinitz i. m. 15. jegyz. 130. k. 61.1.) — A marokkói szattyán, a maroquin pácolásánál 30 font ürülékhez ugyanannyi vizet adtak, 12 óráig hagyták benn a bőröket és utána 3 napig mosták. Ennél a munkánál tettek be minden bőrt nagy elővigyázattal a forró pácba, előzőleg a lé felületén mozgatva és óvatosan belemerítgetve. (Krünitz i. m. 15. jegyz. 85. k. 5. 1.) A török-arab hatás alatt álló Asztrahánban a kutyaganéjt porrá törték, vízzel felöntötték, minden bőrhöz 2 font ganéjt, meg 3 font fizet számítva. Negyedóráig gázolták, majd tiszta vízben kimosták, késsel kivakarták, újra visszatették a pácba és e műveletet kilencszer megismételték. (Krünitz i. m. 15. jegyz. 130. k. 86. 1.) A szintén török-arab mintára dolgozó francia szattyánosok Párizsban az asztrahániak eljárást tizenkétszer ismételték meg. (Krünitz i. m. 15. jegyz. 130. k. 86.1.) Látnivaló, hogy azonos törekvések mellett a pác összetételét alkotó anyagok aránya, a pácolás módja és ideje a 18. századi szattyánkészítőknél, ha általában közel is állt egymáshoz, nem volt mindenütt egészen egyforma, országonként és bizonyára néhol még műhelyenkint is változott. A mintakép azonban többnyire mindenütt a török és arab eljárás maradt. Jellemző hogy követői, így a franciák is nemcsak elérni, de az ellesett, sokszor titkos receptek előírásainak túlhajtásával felülmúlni is igyekeztek azt. 131 Beckmann szerint a méz- és fügepác a 18. században főként a levantei bőrkészítőkre volt jellemző (i. m. 15. jegyz. 216. 1.). Diarbekirben a szattyánosok bőreiket a kutyaganéjpác után korpapácba, majd „bormustfürdőbe", ha nem volt, „folyékony, forró mézbe" tették. A marokkói Fezben és Tetuanban a korpapácolást követően a szattyánosok, miután a korpás létől megtisztították a bőröket, száraz, összetört fügéből készített fürdőben áztatták; Asztrahánbankuty nga.néj- és búzakorpapác után ugyancsak mézfürdőben. (Krünitz i. m. 15. jegyz. 130. k. 55., 65., 86., 1.) 132 Krünitz írja, hogy a korpapáctól a bőrök még puhábbak és hajlékonyabbak lettek, mivel a kutyaganéjpác okozta túlságos összehúzódásukat megszüntették. (I. m. 15. jegyz. 185. k. 5.1.) Ugyanez a hatás volt szerinte a fügefürdőnek is, ami nemcsak szintén tovább puhította a bőrt, de alkalmasabbá tette pácolást követő cserzésre, a cserié befogadására. (I. m. 15. jegyz. 130. k. 55.1.) A korpapácok puhító hatása a „degesztés" közben kifejlődő tejsavnak tulajdonítható. (Frecskai i. m. 11. jegyz. 49.1.) A méz-, füge-és must-pácok cukra a meszet ún. Szaharátokká oldotta, ez idézte elő a még alaposabb mésztelenítést és úgy látszik, mint a korpapác a bőr duzzadását is. (Klemp i. m. 16. jegyz. 50.1.) 188 Használták a korpapácot Erdélyben a 18. században. (Beckmann i. m. 15. jegyz. 1216.1.) Gergelyffi szerint a 19. század elején is. Itt a szattyánés kordoványkészítők a bőröket „kutya ganéjos ferdőbe, végtére pedig búza korpából és vízből készült tsávába áztattyák, ebből harmad nap múlva" kiszedték, mosták, „szorgalmatosan megvakarták és megtapodták". (I. m. 16. jegyz. 19. 1.) Amikor 1942-ben Erdélyben jártam, korpapáccal, illetve csávával már csak a szűcsök dolgoztak. Említi a timsós finom bőr készítésével kapcsolatban a búzakorpapác használatát Frecskai is (i. m. 11. jegyz. 49. 1.). 134 Ratkóczi i. m. 28. jegyz. 141.1. 135 Ilyen volt pl. a timsós és faggyús cserzés kombinációja a párizsi „magyar módra" dolgozó tímároknál. (Ld. Gáborján A .i. m. 8. jegyz. 98.1.) 139 Gáborján A. i. m. 8. jegyz. 111.1. 137 A tölgyfa tannintartalma 4,8, a gesztenyefáé 6,8, a tölgykérgé 9,0, a fenyőkéregé 9,5, a gubacsé 27,5, a szömöicéé 18—35%. (Érdi i. m. 30. jegyz. 100., 107., 1.) 138 Érdi i. m. 30. jegyz. 100. 1.; — Gueldenstaedt, J. A.: Reise durch Russland im Caucasischen Gebirge. St. Petersburg, 1787.

1. 152.1.; — Krünitz i. m. 15. jegyz. 68. k. 338.1. Krünitz szerint a szép festés érdekében használták a szaff ian cserzéséhez a szömörceféléken kívül még a berkenyét, a pacsirtafű gyökerét és a fekete áfonyát is (i. m. 15. jegyz. 130. k. 108. 1.) 139 Gombocz Endre: Diaria itinerum Pauli Kitaibeli. Bp., 1945. I. 143., 352.1. Ír róla a Magyar Hírmondó 1799. II. 494.1. 140 Fridvaldszky i. m. 16. jegyz. 20.1. 141 A Cotinus coggygria L. és а С. с arenaria Wierzb. elterjedése Magyarországon, összeállította és rajzolta Nádasi Mihály. (Frivaldszky i. m. 16. jegyz.) A bánsági termővidéken számbavett 23 hely közül is többen a cotinus homoki variánsa az arenaria tenyészett. Az arenáriáról ld. Borbás Vince: A homoki szömörcze. Erdészeti Lapok. 25 (1880) 70— 73.1. A cotinus elterjedéséről még Boros Ádám: A Cotinus coggygria hazai elterjedéséhez. Botanikai Közlemények, 41(1944) 152.1. na Növénytani leírását ld. Wagner János: Magyarország virágos növényei. Bp., 1903. 64.1. — Jávorka Sándor —Soó Rezső: A magyar növényvilág kézikönyve. Bp., 1951.

1. 372.1. — Krüssmann G.: Handbuch der Laubgehölze 1. к. 1960. 353.1. 143 „Perücken-Sumach" a cotinus Krünitznél (i. m. 15. jegyz. 68. к. 338.1.). — Wagner, mint „parókafát" említi (i. m. 142. jegyz. 64.1.). 144 Magyar sárgafa a neve Kitaibelnél. „Das Holz, der Stämme und Wurzel zur Färberei auch hier (Papod alja) gesammelt und verführt werden. Nachher heisst das Holz von Rhus Cotinus ungarisches Gelbholz". (Gombocz i. m. 139. jegyz. 343.1.) „Sárga szörmörcze"-ként szerepel a cotinus Diószegi Sámuel—Fazekas Mihály füvész könyvében, (Magyar füvészkönyv, mely a két magyar hazában található növényeknek megesmérésére vezet a Linné alkotmánya szerént. Debrecen. 1807. 211.1.) és Diószegi orvosi füvész könyvében is. Itt említi meg, hogy a cotinus fájából és kérgéből „gyapjú festésére" készítik a sárga festéket, „leveleinek főtt vizét pedig mint szorító szert némelyek a fájdalmas torok öblögetésére is javasolják". (Orvosi füvész-könyv, mint a magyar füvész-könyv praktika része. Debrecen, 1813., 207. 1.) Egykori kinint helyettesítő szerepére hivatkozik Domokos János. (Fridvalszky i. m. 16. jegyz. 20.1.) 145 Fridvalszky János (1730—1784) jezsuita kísérelte meg 1772-ben a cotinus meghonosítását Erdélyben. Nemzetgazdasági érdekek vezették. A kordoványos ipar fellendülését kívánta szolgálni, a drága oláh szkumpiaimport ellensúlyozásával. Hunyad város határában földet szerzett, sajátkezüleg felszántotta, kigyomlálta, elegyengette és a cotinust kétszer hat igás ökörrel odaszállította, gyökereit elültette. Erről a munkáról és indítékairól írta meg művét és adta ki 1773-ban (i. m. 16. jegyz.). 1796-ban Benkő József, aki könyvecskéjében a szömörce nemesebb fajtájának a 228