A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. (Veszprém, 1971)

Nagy László: A veszprémi tobakok

röket és a festést közbenső szárításokkal kétszer, háromszor, sőt négyszer is megismételték.

217 Voltak műhelyek, ahol nem festőlébe mártott kefével, illetve festőszőrrel festettek, hanem közvetlenül a barkás oldalra szórt növényi festőport locsolták vízzel és ezt a pépet dörzsölték kefével.

218 A kefés festést asztalon, „táblán" végezték. Wellmannéknál ha kiterítve, barkával felfelé taszítóvassal jól rásimították a táblára, összehajtás nélkül sem igen érte húsos oldalát festék. Különös gonddal kellett húsos oldalával összehajtani és szorosan egymásra tapasztani a bőrt, ha festőlébe mártva és hosszabb ideig ide-oda mozgatva festettek. Domokos Jakab szerint főként a színes nem fekete bőrt festették mártogatással teknőben. Ő már többnyire készen vett festéket főzött meg. Ebből öntötte a teknőben levő meleg vízbe edénymértékkel a megfelelő mennyiséget. A bőrt fonájával befelé kétrétűen összehajtotta, a táblán „taszítóval" megtaszította, hogy jól összeragadjon, ne érje a fonáját festék. így kettesével mártogatta a festőlébe. Egy-két perc szintén elegendő volt ahhoz, hogy a bőrök megfestődjenek. Mártogatással így festettek pirosra már a 18. században Asztrachánban

219 és Párizsban

220 is. Itt három-négyszer ismételték meg a mártogatást, természetesen nem készen vett, hanem maguk csinálta festékleves fenyőfateknőben. A tölgyfateknő barnává és foltossá tette volna a bőrt. Volt a kordoványnak és szattyánnak való bőrök, úgy látszik főként piros festésének egy sajátos módja, az ún. „zsákfestés". Ez az eljárás hasonlít a már ismertetett zsákcserzéshez. Wellmannéktól hallottam, hogy a besztercei csizmadiák a piros kordoványcsizmához a bőröket festetlenül vették és maguk festették. Először vízben áztatták, majd színükkel befelé fordítva a szélükön, mint a veszprémi tobakok, vagy a szászrégeni tímárok a cserzéskor bevarrták. Varratlan hagyott farrészüknél tették a bőrbe a szárított vadalma anyagot. Utána a farrészt is összevarrták és az egyik hátsó lábon hagyott nyíláson keresztül teljesen megtöltötték forrón vadalmafőzettel. Majd ezt a nyílást is bevarrva, nem préselték, mint a cserzésnél, hanem két szemben levő ember addig gurította egymáshoz egy széles vályúban, amíg a lé teljesen átszűrődött a bőrön. Ezután kibontották, szárították és kevés festékkel, nyilván kefével a színén újra festették. A zsákfestő eljárásnál, bár a festék a „zsák" belsejében a barkás oldalt érte a legintenzívebben, az eddigi festésmódoktól eltérően a húsos oldal is bsfestődött, hiszen a festőié átjárta a bőr minden pórusát. Tudjuk az irodalomból, hogy a zsákfestést maguk a kordoványosok és szattyánosok is nemcsak nálunk, hanem már a 18. században külföldön is sokfelé alkalmazták.

221 Frecskai írja, hogy a vörösbarna kordoványt festették így, de nem egy, hanem két egyenlő nagyságú bőrt varrtak tömlővé, ebbe öntötték a növényi forrázatot és a festőműveletet háromszor is megismételték.

222 Két bőrt varrtak össze zsákká a 18. század második felében híressé vált piros orosz juchtbőrök,

223 ismét csak egyet a marokkói piros szattyán zsákfestésnél.

224 Igen valószínű, hogy a veszprémi tobakok ismerték a festésnek mind a kefés, mind a bőrt festőlébe mártogató, eléggé általános módját. De ismerniük kellett a zsákfestést is, hiszen az ezzel majdnem azonos eljárást alkalmazták bőreik cserzésénél. A festéstől és az azt követő szárítástól a bőr rendszerint ismét ráncos és kemény lett. Újra simítani és puhítani kellett. A simítást azonban most nem hónaljvassal rámán, mint a festetlen bélésbőrök esetében, hanem „taszítókkal" asztalon, „táblán" végezték, (lásd 65. kép) A bőrt Wellmannék szerint színével az asztalra terítve „kő-, vagy réztaszítóval", fogantyújukat két kézbe fogva, simították, „taszították ki" a fonáján, a ráncosabbakat hatékonyabb kőtaszítóval, a kevésbé ráncosakat réztaszítóval. A kőtaszító általában arasznyi hosszú fafogantyúból és az ebbe erősített rövidebb 10—12 cm-es, lekerekített élén simára csiszolt vörös kőlapból állott. Az ugyanilyen nagyságú réztaszító, régebben „vastaszító", „taszítóvas" szintén fafogantyúból és tompa élű rézlapból. Hogy jól az asztalhoz, táblához tapadjon és taszítás közben el ne mozduljon, a munka megkezdése előtt vizet hintettek a bőr alá.

225 így taszítottak már 1780 táján a vékony bőröket készítők Németországban az ún. Platstosskugelel, Stöss-stein-nel.

226 Tőlük terjedt el a szerszám és a művelet másik két mesterszava a „stószoló" és a „stócol" is.

227 A taszítószerszámok harmadik fajtája az „üvegtaszító" szintén két kézre való fafogantyús, lekerekített élű üveglap, Wellmannék szerint inkább már a teljesen kikészített bőr fényesítésére szolgált, (lásd 66. kép) Az egész húsos oldal gondos tisztítása simává tette ugyan a festett bőrt, de nem puhává. Puhítását szintén asztalon, illetve táblán „barkázó fával" német eredetű nevén „pantoflival" és „fodorító fával" végezték. Mind a két szerszámot és a velük végzett munkát már a 18. századi bőrtechnológiai művek úgy írták le, mint ahogyan azt 1942-ben Wellmannéknál láttam. A barkázó fa, vagy pantofli egy téglalapalakú kis deszka domború alsó részére erősített sima parafalap, lapos tetejének egyik végén fogantyúval, a másikon szíjjal (55. kép). Barkázáskor Wellmannék szerint a kordoványos a bőrt fonájával felfelé a táblára terítette és túlsó szélén „foglaló vassal" megakasztva, a feléje eső szélét behajlította úgy, hogy ezen a részen barkás oldala felülre kerüljön. Majd jobb karját bedugta a pantofli szíjába és markába vette a fogantyút. így rátéve a felhajlított bőr színére, azt tovább hajlította, mintegy mángorolta vele, miközben bal kezével a bőrt a pantofli után igazította. A barkázást a bőr minősége szerint több, vagy kevesebb „hajtogatással" keresztbe és hosszába végezték (56. kép). Ha még tovább kívánta puhítani, az egész bőrt megfordította és fonáján is a „fodorító fával" ugyanazt tette, mint előzőleg pantofli val a színén. Ezúttal azonban csak hosszában hajtogatva. Mivel e műveletet a bőr fonáján, vagyis az alján végezte, „aláhúzásnak" nevezték. A fodorító fa csak abban különbözött a pantoflitól, hogy a hatékonyabb puhítás érdekében domború talpa nem sima, hanem rovátkolt volt. Nyilván azért kapta a pantofli németből való (Pantoffel, papucs) nevét, mivel munka közben a kikészítő úgy dugta be kezét a szíjába, mint lábát a papucsba és úgy mozgatta a bőrön, mint ahogyan a papuccsal járni szokott; a sima parafalap is úgy került rá az aljára, mint papucsra a talpa. „Barkázónak, barkázófának" pedig bizonyára azért hívták, mert főként a barkás oldalon puhítottak vele és eközben az előző simításnál lenyomott barkákat újra kiemelték. Ugyanez volt a feladata rovátkolt, vagyis fodros talpa miatt erőteljesebb puhítás „fodorítás" mellett a „fodorító fának" is. A fodorítást éppen durvább, rovátkolt talpa miatt végezték a finom bőrök fonáján és nem a színén. Ezt a pantofli sima parafatalpa jobban megkímélte.

228 A simítás után még mindkét szerszámnak nem a barkakiemelés, inkább csak a bőr puhítása volt a feladata. A puhítás közben kiemelt barkákat a puhítást követő fényesítés ugyanis ismét visszanyomta. A puhítást barkázó meg fodorító fával a veszprémi tobakok sem mulaszthatták el, bár a szerszámok és a művelet neve hátrahagyott irataikban nem szerepel. Egyetlenegy szerszámábrázolásról tételezhetjük fel, hogy fodorító fa: a céh 1693-as pecsétjén a Sz. Imre alak jobb oldalán látható primitív vésetről. A puhító barkázás és aláhúzás után a bőr fényesítése következett. Úgyszólván nincs olyan 18. századi és későbbi bőrtechnológiai munka, amely ne foglalkoznék a művelet fontosságával. Fényesítéssel mélyítették el a kordovány- és szattyánkészítők bőreik különben is élénk színeit és adták meg barkás oldaluk tüzes ragyogását. A fényesítő eljárás a céhes bőripar utolsó két évszázadán át lényegében nemigen változott, legfeljebb a szerszámok tökéletesedtek, a művelet egyszerűsödött, sőt a gyáriparban is inkább csak energiaforrása változott. Egyik legáltalánosabb kezdeti módja Párizsban a 18. századi St. Hippolitról nevezett szattyánkészítő manufaktúrában Krünitz szerint a következőképpen történt.

229 A szattyánnak való piros bőrt olyan négylábú tölgyfabakra terítették, melynek tetején, kissé kiemelkedve egy körtefaléc futott végig. Hogy a bőr a bakon, illetve a körtefalécen fénye218