A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. (Veszprém, 1971)

Nagy László: A veszprémi tobakok

A felperes Tóth által visszatartott „javak" jegyzéke szerint Tósokiék aratófelszereléséhez tartozott: „egy fejsze, nagy atzél, nagy kés, likvágó kapa", feltehetőleg a szömörcegallyak és a gyökérzetből sarjadó hajtások vágásához; „kilás zsák" a learatott szömörce szállításához; „itzés öveg, klázli" (pohár), talán az arató italjárandóságához; „egy öreg puska", nyilván a terület őrzéséhez és „egy fél viselt kalap", amelyet Tósoki napszámosának az erősen tűző nyári nap ellen adhatott. Milyen eredménnyel végződött a per, nem tudjuk. De a kaposvári megyei levéltárban fennmaradt szerződés szerint

154 Tósoki a mernyei uradalom dörgicsei „Öregh-, meg Kis Leshegyi erdejében" és szőlővidékén az 1828. esztendőre már újabb területet bérelt 50 váltóforintért. Majd négy év múlva TV. Fekete János fehérvári tobakmesterrel együtt 1832 januárjától három évre szóló szerződést kötött Alsó- meg Felső Dörgicse és Akaii helység egész határára évenkint aratás előtt fizetendő 300 Ft „váltócéduláért" és a három esztendőre 50 Ft „bánatpénz" ellenében, melyet, ha a szerződéstől elállnak, nem kapnak vissza, ha betartják, az uradalom az utolsó bérleti díjba beszámítja. A szerződés szerint aratás előtt maguk, vagy embereik az uradalmi tisztnél jelentkezni tartoztak, az aratás alatt pedig ügyelni arra, hogy sem az erdőben, sem másban kárt ne tegyenek. Látnivaló, hogy a szömörcearatás idővel mind nagyobb szervező munkát, meg anyagi erőt igényelt és még így is mind több nehézséggel járt. Az uradalmi kasznárok a bérleti díjakból befolyt jövedelmet nem tartották elegendőnek azokhoz a károkhoz képest, amit a szömörce-cserjék, főként pedig a szömörce-aratók az erdőnek, meg a vadállománynak okoztak és ezért nem szívesen kötöttek szerződést a tobak okkal. Jellemző képet ad erről a helyzetről egy 1877-ben írt cikkében a tihanyi apátsági birtok vezetője Tanos Pál

155 válaszolván annak a lelkes Illés Nándornak, aki a hazai bőripar fellendítése érdekében a coriaria meghonosítását próbálta népszerűsíteni az Erdészeti Lapokban.

156 Tanos (egyébként összetévesztve a coriariát a cotinussal) nem hogy tenyészteni, kiirtani kívánta a szömörcét. Mindenekelőtt azért, mert rohamosan terjed és maga körül minden nemesebb csemetét elnyom. De a legtöbb kárt szerinte a szömörce aratói okozzák. Különösen a fehérvári tobakok, akik „emberemlékezetet meghaladó idők óta szedették évrőlévre, átlag 35 Ft haszonbérért. Amiért aztán eltűrte az uradalom — írja —, „hogy nyáron át 70—80 ember 3000 holdnyi erdőterületet naponkint összebarangoljon" „és 3, 4 éjjel nappal foglalkoztatott erdőőr ellenére is" az irtásokban alig felszámolható kárt okozzon, a folytonosan hangzó dal és lárma által pedig minden vadat elriasszon". Tanos kilenc éve (1868 óta) nem is engedélyezte a szömörce aratást. Ez alatt az idő alatt persze a cserjék ágai megerősödtek, meglombosodtak és „bő szüretet" ígértek. Tudták ezt a tobakok is és mind nagyobb számban ostromolták Tanost a haszonbérletért. 1877-ben főként sok székesfehérvári „szattyánbőrkészítő" kereste fel, mivel a keleti coriaria import, amit eddig használtak, a törökországi háborúskodások miatt teljesen megszűnt és nem is igen volt kilátás arra, hogy egyhamar megindul. Tanos úgy látszik szánalomból végre szóba állt a fehérváriakkal, de ezúttal is eredménytelenül. Nem fogadta el a felajánlott dupla bérösszeget és egy „tobak konzorcium" olyan ajánlatát sem, hogy az uradalom szedesse a szömörcét „házilag" és ők minden 100 báláért 1000 Ft-t adnak. Tanos tudta, hogy milyen hasznot remélhet az ilyen „házi" aratásból. Úgy látszik, többször lehetett tanúja a tobakok szömörce-aratásának és mint az elutasítás indokolását, igen szemléltetően írja le. A bérbe vett terület kerületekre volt osztva. A bérlők megfogadtak minden kerületre két felügyelőt. A felügyelők 50—60 napszámost, akikkel naponta kimentek szedetni a szömörce ágacskáit. (Éder szerint nyakukba akasztott lepedőbe szedték.) Tartottak állandóan 3—4 fuvarost is, hogy velük a „szérűre" hordják. Itt kiterítették a napra és addig forgatták, míg csak teljesen meg nem száradt. A száraz galylyakat sietve kazlakba rakták, nehogy egy váratlan eső tönkretegye. Három-négy heti szedés és kazalba rakás után következett a nyomtatás. A felügyelők elbocsátották a „cukordrága szedő napszámosokat és méregdrága nyomtatókat vettek fel". Ezek lovakkal nyomtatták el az asztagokat, ahogyan a gabonát szokták, de sokkal több idővel és veszteséggel, meri közben a kis ágakat, amelyeket a levelekkel szükségképpen együtt szedtek {Éder szerint később már csak a leveleket ollóval) ki kellett választani a félig porrá, félig polyvává törött levélrészek közül és mint hasznavehetetlent eldobni. A 3—4 hét alatt szedett szömörce elnyomtatása kedvező időben eltartott 10—15 napig, de gyakran, „ha felhők fenyegettek", 4—5 hétig is. Akárhányszor megesett, hogy a nyomtatók fáradságos és drága munkájának gyümölcsét teljesen elverte egy hirtelen jött nyári zápor. Ha aztán minden balszerencse közt mégis elvégezték a nyomtatást, a kész szömörcét gyapjúzsákokba tömve még a legközelebbi vasútállomásra kellett szállítaniuk. Ennyi költséggel és kockázattal járó, közel két hónapos munka után is legjobb esetben 100 bála (250 bécsi mázsa) száraz szömörcét tudtak produkálni, átlagban azonban csak 60 bálát. Egy bálát budapesti piaci áron 14—15 Ft-on számítva, a 60 báláért legfeljebb 900 Ft értéket termelhettek. Érthető tehát, hogy a bérletért valóban nemigen fizethettek 70 Ft-nál többet, de az uradalomnak sem volt érdemes elvállalni 1000 Ft-ért 100 bála szömörce aratását. Persze a veszprémi kis tobak, aki egy fél évszázaddal előbb lakóhelye közelében a Malom völgyben, az almádi Öreghegyen, vagy Csatáron, (ahol Hollósy szerint még a század végén is volt bőven) jóval szerényebb bérleti díjért, egy, vagy két részesarató napszámossal szedte, illetve szedette a szömörcét, mint az 1820-as évek elején Tósoki is, lényegesen olcsóbban juthatott hozzá. Még több költségtől és főként rizikótól mentesült, ha nem a helyszínen a „szérűn" szárította és nyomtatta, hanem zölden szállította haza és otthon fedél alatt végezte el a szárítást, válogatást, meg a törést. Legkényelmesebben és a legkisebb kockázattal azonban akkor juthatott szömörcéjéhez, ha a szedést sem maga végezte, hanem az ugyancsak zöld gallyakat az aratással foglalkozó falusiaktól, mint 1799-ben Kitaibel szerint a Papod alján az ösküiektől, a helyszínen viszonylag olcsón vásárolta meg. Az ilyen aratás úgy látszik a falusiaknak sem volt akkoriban rossz üzlet, hiszen az évi bérletért az ösküiek csupán 5—6 Ft-ot fizettek és 2000 mázsát termeltek.

157 E „patriarchális" helyzet akkor kezdett megváltozni, amikor a szömörce értékesítésére is a közvetítő kereskedelem tette rá a kezét. A 18. és 19. század fordulóján már egyremásra emeltek panaszt a veszprémi tobakok a vármegyénél olyan zsidók ellen, akik nemcsak a nyersbőröket, hanem a szömörcét is összevásárolták és az árukat felverték. Kitűnik a panaszokból, hogy a szömörcét valószínűleg készen learatva és szárítva 1775-ben 25 garasért, 1793-ban 2 Ft 30 dénárért, 1794-ben 3 Ft-ért, 1799-ben 4 Ft-ért vették.

158 1825ben egy mázsának már 10 forint volt az ára,

159 1877-ben a pesti vásáron 14—15 Ft.

160 Nyilván azért próbálták a tobakok, különösen a távolabb lakó fehérváriak a szömörce aratást, mint Tanosnál a tihanyi uradalomban, újra és újra maguk megszervezni, a szerződést kikönyörögni, inkább vállalva a vele járó sok gondot, költséget, kockázatot, csak biztosabban és még mindig valamivel olcsóbban jussanak hozzá, kikerüljenek a közvetítő kereskedelem fojtogató gyűrűjéből. A szömörcekereskedelem természetesen ott virágzott a legjobban, ahol nem termett meg a bokra. így kezdettől fogva különösen Erdélyben. Domokos Jakab szerint még századunk elején is „az oláh szkumpiát" vették az erdélyi kordoványosok készen, tört állapotban. Úgy nézett ki mint a dohány. Wellmann Gusztávtól hallottam, hogy Romániában, különösen Dobrudzsában Turtukai és Szilisztra között 1917ben úgyszólván mindenki szkumpiából élt. Ugyanúgy aratták, szárították, rakták kazlakba és nyomatták lovakkal, meg cséphadarókkal (a cséphadarót Hollósy is említette), 207