A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. (Veszprém, 1971)

Nagy László: A veszprémi tobakok

32. Szömörcés erdő a Bakonyban. 32. Sumachwald im Bakony. 32. Buissons de cotin dans la forêt du Bakony. 32. Сумаховый лес в горах Баконь. minőségének és céljának megfelelően alkalmazták az egyiket, vagy a másikat, illetve ezek valamilyen kombinációját.

135 A kis állatok könnyű bőreit régebben főként timsóval cserezték,

13

" később különféle csersav tartalmú növényi anyagokból készített főzetekkel. A 18. és 19. században a hazai kordovány- és szattyánkészítők a szömörcét, illetve a szömörcefélék közül a nálunk egyedül honos Cotinus coggygria Scop-t (Rhus cotinus L-t) használták cserzőanyagnak. (27—29. kép) Alkalmassá tette erre viszonylag magas csersavtartalma,

137 lágyító, puhító ereje és más növényből (főként tölgyfakéregből) készült cserzőlével szemben az a tulajdonsága, hogy nem színezte meg a bőröket, lehetővé tette a kordovány és szattyán szép, szennyezetlen festését.

138 Hollósy tájékoztatása és a fennmaradt tárgyi, meg levéltári emlékek bizonysága szerint a veszprémi tobakok is szömörcét használtak cserzésre. Veszprém közelében a Papod alján 1799-ben Kitaibel említi először.

139 De 1780-ban a pozsonyi Hírmondó már úgy ír a cotinusról, mint aminek a Bakony körül „nevezetes előfordulása van". Annyi terem belőle itt és sok helyütt Magyarországon, ,,hogy még fel is hordatik Bétsbe, Bétsből pedig teli hajóval Régenspurgba és onnan tovább Hollandiába".

140 Fridvaldszky 1773-ban írt munkája fordításához 1944-ben közölt növényföldrajzi térkép szerint is a Bakony—Balatonvidéken fordul elő a legsűrűbben és a legelterjedtebben. Tíz Jelentősebb hazai szömörcés vidék közül Trencsen-megyében 3 termőhelyet tüntet fel, Eger körül 4-et, a Dunakönyökben 5-öt, a Vértes délkeleti lejtőin 3-at, Baranyában 2-őt, Szerémségben 3-at, Hunyad-megyében és Fogarasban 2—2őt, Bánságban 23-at, a Bakony—Balatonvidéken 45-öt ; ennél alig valamivel többet, összesen 47 termőhelyet csak Horvátország déli részén, Fiume és a Dalmát tengerpart környékén.

141 (30. kép) Elterjedéséből is látható, hogy főként mészkedvelő hegyvidéki cserje. Erdőkben, különösen tölgyesekben, meg erdőszéleken gyorsan és vadon fejlődő aljnövény. Szereti a napos, töviskes, karsztos területeket, a száraz, laza, sziklatörmelékes, vagy agyagtalajt, de a puszta füves lejtőket is. Széles, visszásán tojásdad levelei épszélűek. Virágzata terebélyes buga. Meddő nyelei pirosan pelyhesek, termő virágzata parókaszerű, illetve pirosra festett árvalányhaj bokrétához hasonló.

142 (27. kép) Ezért a németek Perückenbaumnak, nálunk is parókafának nevezték.

143 Sárgafának is hívták, a fájából, kérgéből és gyökereiből nyerhető sárga festékről.

144 Feltűnő jelenség, hogy Erdélyben az 1770-es évekig egyáltalán nem fordult elő és meghonosítása később sem sikerült. Az erdélyi kordoványosok többnyire Moldvából importálták. „Szkumpia" volt az oláh neve.

143 Egyébként cserzésre korántsem a cotinus a legalkalmasabb szömörceféle. Sokkal több csersavat tartalmazó, nemesebb cserző növény a Rhus coriaria L.

14(i (31. kép) Őshazájából, Kisázsiából került a Földközi tenger vidékére, így Szicíliába, Dél-franciaországba és arab közvetítéssel Spanyolországba.

147 Salamanca vidékén a 16. században külön mezőgazdasági ág volt a termesztése. Bizonyára még az arabok kezdték el.

148 Ezért kapta, akárcsak Kordovától a kordovány, a szintén arab eredetű szumach nevet.

149 Ezt a cotinusra is alkalmazták. Nyilván így magyarázható, hogy a külföldi, de a hazai szakirodalomban is többször összetévesztették a kettőt. Pedig a coriaria kissé hosszúkás, fűrészes leveleiről könnyen felismerhető és elválasztható a cotinustól.

150 Megkülönbözteti több savtartalmára utaló népies neve az ecetfa is.

151 Mivel nálunk nem honos, mint értékes cserzőnövényt már elég korán megpróbálták Magyarországra is telepíteni, illetve honosítását propagálni. Ugyanolyan eredménytelen maradt azonban, mint a cotinusé Erdélyben.

152 Csak kereskedelmi úton, már feldolgozva jutott el hozzánk. A céhes világ kordovány- és szattyánkészítő kismesterei ott, ahol megtermett a cotinus, többnyire maguk gondoskodtak szedéséről és dolgozták fel cserzésre alkalmas nyersanyagnak. Egyik legkiterjedtebb és legsűrűbb hazai termővidékének a közepén élő veszprémi tobakok ezt viszonylag könnyen megtehették. Mindamellett munkájuk korántsem volt gondoktól mentes. A szömörceszedést jó előre meg kellett szervezniük, a kiszemelt területet tulajdonosától bérbevenni, segítőtársakról, napszámosokról, felszerelésről és fuvarról gondoskodni, léven a szedés ideje mindenütt főként július vége, augusztus eleje, amikor a szömörce már jól kifejlődött, tehát éppen a gabonaaratás és betakarítás dolgos időszaka. Emellett a jó termő területeken konkurrensekkel is számolniuk kellett, főként a fehérvári tobakokkal, akik szintén a Balatonfelföld legdúsabban termő vidékén igyekeztek maguknak megfelelő szömörceföldet biztosítani. A 19. századi szömörceszedésről több egykori írás és cikk tájékoztat. így mindenekelőtt Tóth Imre veszprémi magyar varga, Tósoki József veszprémi tobakmesterrel 1825—1826ig folytatott pereskedésének anyaga a Veszprém-megyei levéltárban.

153 Eszerint a „nyári szömörcze aratásra" Tósoki bizonyos N. Thorma famíliától, valószínűleg valahol Veszprém környékén bérelt egy szömörcebokros földrészt. Felfogadta napszámosnak Tóth Imrét és megegyezett négy fehérvári tobakmesterrel is, akik szintén ugyanazon a területen szerettek volna aratni, de Tósoki a bérbevétellel megelőzte őket. Tósoki napszámosával 2 mázsa „tiszta szömörcze jutalmazásban alkudott meg". A fehérvári mestereknek „egy-egy részt" igért, de rendelkezésükre bocsátott inasának kosztján kívül „1 mázsa jutalmazást" is kötött ki tőlük. Magának, mint „árendátornak" az egész learatott szömörce „másfél részét" tartotta fenn. Hogy a bérletért Tósoki mit fizetett Thormáéknak, nem tűnik ki az iratokból. A szömörcearatás megtörtént, mindenki megkapta a maga részét, csak a napszámos varga volt elégedetlen. 16 Ft 36 kr tartozásért perelte be Tósokit és biztosítékul visszatartotta a tőle kapott aratófelszerelést is. A peres iratokból nem tudjuk meg, hogy Tóth követelése miből adódott. Hiszen megkapta a kikötött mázsa szömörcét és ez a járandóság, mint Tósoki igazolásából kitűnik, méltányos is volt. Ugyanennyiért aratott Hollósy Mihálynak 1825 nyarán bizonyos Rezi János „tobakmesterségben dolgozó napszámos", az előző évben szintén Tósokinak Hevenyesi György tobakmester és „több más mesterségben levő emberek" mind ennyiért szegődtek el akkoriban szömörce aratónak. Ha valaki viszont nem tartott igényt természetbeni juttatásra, kaphatott 20 forintot, 10—10 forintot egy mázsa helyett, tehát szintén a 2 mázsa szömörce értékét. 206