A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 9. (Veszprém, 1970)

Krisztinkovich Béla: Újabb szempontok a habán kerámia hatásáról a dunántúli fehéredényességre

Ujabb szempontok a habán kerámia hatásáról a dunántúli fehéredényességre (Mihalik Sándor emlékére) A legutóbbi években igen gyakran olvashattunk kitűnő műtörténészektől újabb és újabb adatokat a herendi porcelángyár előtörténetére vonatkozóan. Majdnem sztereotippá vált ama állítás továbbfejlesztése, hogy a herendi porcelángyárat tulajdonképpen nem Fischer Móric, hanem Stingl Vince soproni származású „kártya és bögrefestő" alapította. Még legutóbb is az olyan korán elhunyt kiváló műtörténet tudósunk, mint Mihalik Sándor a Soproni Szemlében 1968-ban megjelent tanulmányában megismételte azt az állítást, hogy Fischer Móric bizonyos értelemben Stinglt kiuzsorázva és annak érdemeit eltulajdonítva, magát tolta előtérbe a herendi gyár megalapításánál. Ugyanekkor azonban a szerző ragyogó meglátással egy eddig majdnem ismeretlen adatra világított rá, amely támpontot nyújt arra, hogy a 19. sz. elejétől hogyan fejlődött ki a Dunántúlon egy oly magas művészi fokon álló népi kerámia, melynek gazdag emlékanyagát is ismerjük. — A fehéredényességnek (korsós műipar), mely a műiparnak csupán egy mellékhajtásavolt, nagy a jelentősége a herendi porcelángyár megalakulásában. A telephely adottságainak köszönhető és egy zseniális alkotószellemű vállalkozó érdeme a világhírű létesítmény. A történelmi adatokból a kutatók egybehangzóan megállapították, hogy Stingl Vince, aki több dunántúli kőedény (keménycserép) gyárban dolgozott, végülis Herend pusztán telepedett le mint „amphorarius" (korsósmester) és a közeli kitűnő minőségű agyagokból — többek között porcelán kísérletezéssel is foglalkozott az 1830-as évek folyamán. Anakronizmusnak tűnhet a 19. sz. közepén egyáltalán porcelán előállításának problémájáról beszélni, amikor már hazánkban működött a regéci porcelángyár. Az érdeklődők Jankó János cikkéből a Tudományos Gyűjteményből, valamint Tarczy Lajos Természettanából a porcelán „titkát" tökéletesen ismerték nálunk is és az egész probléma a nyersanyagkérdés megoldására szorítkozott. A levéltári iratokban azonban — és ezt a körülményt nem hallgathatjuk el — Stingl önmagát porcelángyárosnak is nevezi, ami alig fedi a tényállást, mivel már a 18. században is a német fajansz gyárak zöme „borselain" gyárnak titulálja magát és porcelán gyártására kért privilégiumot, bár azt soha elő nem állította. A tények igazolják, hogy Stingl, aki kívül állt a szentgáli fazekasok céhén, előbb-utóbb a fehéredényességre fanyalodott, de az ónmázas fajansz készítésére egymagában nem bizonyult alkalmasnak. Még mielőtt műhelyének fejlesztése érdekében Fischerrel kapcsolatba került — kit Tatáról ismert, és ahonnan dicstelen körülmények között, szakértelem hiánya miatt távozni kényszerült —, társakat keresett piacképes edényáru előállításához. E társai között található a felsőmagyarországi Pullman fehéredényes neve, kinek a dunántúli felbukkanása az 1830-as években teljesen új megvilágításba helyezi a kerámia művesség fejlődését. — Pullman Ignác a herendi gyár hivatalos megalapítása után eltűnik az oklevelekből de tudjuk, hogy egy emberöltővel később Pápán működött és halt meg mint önálló fehéredényes. (Pullman János — kései leszármazott — pápai lakos szíves szóbeli közlése.) Ismeretes, hogy a nyitra- és trencsénmegyei habánok között a legkiválóbb keramikusok éppen a Pullman család tagjaiból kerültek ki. A szóbanforgó PuMman a jókői (Dobravoda) habán telepről származott el, ahol a fajanszkészítés tradícióit évszázadokon át örökítették a habán mesterek utódaikra. Szükséges különbséget tenni a tulajdonképpeni majolika és az ónmázas fehéredény között. A majolika ón-ólomhamu keverékből előállított és közvetlenül a zsengéit vörös, vagy zsemleszínűre égő agyagedényre borított mázzal bír, amelyen a polichrom fémfestékek mintegy lebegnek és együttes tejfelszerű sima felületet adnak a második kiégetés után. A népies fehéredények — lényegében fazekas készítmények — viszont, ha nem állott rendelkezésre évekig előkészített és legfinomabbra iszapolt fehérreégő agyag, a zsengélés előtt még egy fehér, mázzal kevert föld, ónpép „focskolást" kapnak, mely azonban, csak igen szűk skálájú színes díszítést bír el. Az is előfordult, hogy az edényt a mázas kiégetéskor még egy átlátszó üvegszem ólommázzal (gélét) fedik. A fejlődés folyamán, a termelési verseny kényszerítette a kisebb műhelyeket az olcsóbb előállításra, ezért mindjobban takarékoskodtak a drága ólomhamuval és a fehér földfesték használata vált általánossá. — Közbevetőleg említjük meg, hogy a trencséni Pullman gelencsér dinasztia egyik tagja, József egyideig Pécsett gyakorolta mesterségét, később az 1880-as években Trencsénben kisebb gyárat alapított, amely nagy sikerrel szereplet a századvégi székesfehérvári, bécsi, budapesti agyagipari kiállításokon. Edényeinek jegye jellegzetes módon „Habana" volt ebben az időben. Ettől kezdődően vált a korábbi századokban újkeresztények által készített fajanszok elnevezése, mint habánedények közismertté. Visszatekintve Stingl és Pullman közös működésére, az 1830-as években Herenden, csak azt a gyér adatot ismerjük, ami a Budapesti Látogatók Lapja 1891. de89