A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 9. (Veszprém, 1970)

Horváth József: A vörsi templom története

(még most is él egy-két öreg, ki ezen búcsút jól tudja és misét, prédikációt is hallgatott benn). Ezen pusztára ment templomnak a falait a bottyáni granáriumra az uraság régen elhordatta. Voltak olly parasztok is, kik a szőlőhegyen a pincéjüket, vagy itthon a házoknak valami kis darabját ezen templomnak düledékiből építették, úgy, hogy én ennek már csak nyomát sem láttam: hanem a fundamentuma nem volt még egészen kiásva. Ezt próbálták tehát a szentgyörgyiek és a tél közepén majd 32 öl követ ástak belőle. A Bari-templomot is fölkeresték, melybül 1785-ben a Barihegyi kápolnát már megépítették és mellynek hasonlóképpen semmi helye nem látszott: itt is fejtettek majd 10 ölet. Ezenkívül, amint a Balatonra megy az út, Szentgyörgy és a rév között, vendégfogadó volt-e valamikor, vagy révész lakás ? — itt is ástak 7 ölet. így hát a szentgyörgyiek is 40 ölön felül fejtettek. Emlegették sokan a bottyáni templomot is, de ezt fürtetni mégis senki sem kapott bele. Feküdt ez a templom, valamint a régi Bottyán is, mint Szentgyörgyrül Holládnak megy le az út, a tégla szín felé, közel az erdőhöz, az úttól napnyugatra, a mezőnek dombosabb részén."

34 Nagy üggyel-bajjal mégis csak összehordtak végre 250 öl követ. A püspök Sümegen 500 köböl meszet adott. Ezt is hazahordták és leoltották nagy keservesen. Végre 1820. április 28-án kiküldte a püspök sümegi építőmesterét, Hofbauer Jánost, hogy kijelölje a templom helyét. Ahová eredetileg tervezték, próbaképpen leástak 1/2 öl mélyre, de ott már „tortyokogott" a föld, úgy, hogy már egy lábnyira vizet találtak volna. Ezért kénytelenek voltak alkalmatlanabb, de magasabb fekvésű helyre építeni. Június 20-án végre szerény ünnepség keretében letehette a plébános az alapkövet és megindulhatott a várva-várt építkezés. Persze a filiális községek most is vonakodtak a szükséges kézi napszámot teljesíteni, miért is a plébános kénytelen volt a főbíró segítségét igénybevenni. Vései Ferenc főbíró személyesen jött igazságot tenni és úgy rendelkezett, hogy ha a kijelölt falu nem teljesíti a munkát, a bíró 12 pálcát, az esküdt pedig 6 pálcát fog kapni. Ettől kezdve ment is a munka fennakadás nélkül, úgy, hogy december 17-én már misézni is lehetett az új templomban, bár boltozva még nem volt s az állványok is mind benne voltak. Megint csak a püspök jött segítségükre és Sümegen 73 600 darab téglát adott nekik, hogy a boltozást is elvégezhessék. Nem csoda, ha Kövér János őszintén megsiratja Kurbély Györgyöt, aki 1821. május 27-én meghalt. „Ekkor a jó érzés engem poétává tett, gyászoló verseket nyomattam temetésére, mellyekben Pegazus ugyan szép kevés, de jó szív bőségessen van."

35 Végre november 11-én sor kerülhetett a templomszentelésre is. Tornya azonban csak 1845-ben épült meg. Hét esztendő keserves küzdelme után végre teljesült Kövér János és a vörsi nép szíve vágya: szép új templomában dicsérhette Istent, melybe most már belefért az egész plébánia népe. A szentelés napján 964 hivőt számlált meg benne a boldog lelkipásztor. Alkotó kedve azonban ezután sem pihent. 1825-ben megépítette a vörsi és berényi iskolaházat, 1828-ban a plébánia épületet, 1833-ban a pajtát és istállót. A vörsi templomba orgonát szerez, egyéb felszereléséről is gondoskodik. Mindeme alkotó munka után 28 esztendő elmúltával elhagyja Vörsöt és 1842. október 27-én a zalahalápi plébániát foglalja el. Érdekes, színes egyéniségének hű tükörképét adják a História Domusban megörökített feljegyzései, melyek megérdemelték, hogy legalább részleteiben ide iktassuk. Ha kissé el is tértünk tanulmányunk alapvető célkitűzésétől, mégis fontosnak tartottuk mindezek megörökítését, mert élénk fényt vetnek a múlt század első felének sok érdekes eseményére és életformájára. Kövér János utódai, Pongrácz György 1842—1860, majd Menyhárt István 1860—1899, Mölits József 1899—1903, végül Németh János 1903-tól igyekeztek gondját viselni a templomnak, szükség esetén tatarozták, renoválták, felszerelését újították, fejlesztették. De a századfordulón már szűknek bizonyult az 1820-ban épített templom. Laskay Emil keszthelyi építőmester tervei szerint 1905-ben lebontották a régi templom szentélyét s egy kereszthajóval megtoldva bő44 vitették ki. Építés közben, július 4-én majdnem végzetes szerencsétlenség történt. A befejezéshez közeledő kupola boltozatáról mintegy egy méteres szélességben egész körben levált a friss falazás s az állványon dolgozó munkásokra zuhant, magával rántva az állványokat a rajta levőkkel együtt a 10 méter mélységű földszintre s a szerencsétlenül jártakat maga alá temette. Nyolc kőműves és munkás sebesült meg, egy életveszélyesen, három súlyosan. A felelősség a vállalkozókat terhelte, mert többszöri figyelmeztetés ellenére olyan tapasztalatlan segédeket alkalmazott, akik a kupola építéshez egyáltalán nem értettek.

36 A szerencsétlenség után nagyobb gonddal és hozzáértéssel újra építették a kupolát és őszre szerencsésen be is fejezték a munkát. Az államépítészeti hivatal és a járási főszolgabíró október 10-én engedélyezte, hogy az épületet átadják rendeltetésének. Az építkezés kb. 40 000 Koronába került. Ennek fedezetéül szolgált Menyhárt István volt plébános közel 12 000 Koronát kitevő hagyatéka, báró Hornig Károly püspök 5000 Koronás adománya, a templompénztár 10 000 Koronát meghaladó vagyona és a hívek hozzájárulása. Felségfolyamodványban államsegélyt is kértek, de kérelmüket elutasították. De úgy látszik, hogy az építkezés fedezetével nem volt fennakadás, mert a következő évben már új főoltárt, szószéket, bronz gyertyatartókat szereznek be 3100 Koronáért Lewisch Róbert szombathelyi kegytárgy kereskedőtől.

37 A Németh János által tovább vezetett és elég részletes História Domusban sajnos ezt nem örökítették meg, csak az irattár hiányos adataiból értesülünk róla. Végigkísérve a vörsi plébánia és templomok történetét, felmerül a kérdés, hol is állt a középkori falu és templom és mikor és miért települt át a mai helyére. Fentebb láttuk, hogy az ásatások teljes bizonyossággal megállapították, hogy a középkori templom a Máriaasszony szigetén állt. Magától értetődik, hogy körülötte volt a falu is. A hajdani templom tengerszint feletti magassága 109,20 m, tehát kellő biztonságot nyújtott az ősi Zala áradásai elől, különben nem települtek volna oda már a kőkorszaktól kezdve. De egyúttal kitűnően védhető terület is volt ez a kis dombhát, mert szinte minden oldalról mocsár és víz övezte. Minden bizonnyal itt vészelte át a török idők sok-sok szenvedését a 4—5 portára leapadt kis település. így tehát nehéz elfogadni Bendefy állítását, hogy a tatárjárástól a XIX. századig víz alatt állott volna az ősi vörsi templom. A térszíni adatok figyelembevételével nyugodtan állíthatjuk, hogy a török idők után újraéledő falu nem azért hagyta el régi templomát és otthonát, mert azt víz borította el, hanem azért, mert ott terjeszkedni nem tudott, a szomszédos környéket csak nehezen s nagy kerülővel tudta megközelíteni. Ezért választotta a mostani településének a helyét, amely majdnem azonos magasságban fekszik, mint a Máriaasszony szigete és a vele összefüggő dombhát. Igaz, hogy a mai templom 113,20 tszf. magasságban áll, de ez a hely a község legmagasabb pontja s a falu nyugati része lényegesebben alacsonyabb fekvésű. Sajnos nem sikerült ez ideig okleveles bizonyítékot találnunk arra, hogy az áttelepülés mikor történt ? Befejezésül hadd erősítsem meg a magunk véleményét még néhány olyan adat rövid felsorolásával, ami nem tartozik ugyan a vörsi plébánia és templom történetéhez, de teljes biztonsággal igazolja, hogy a XIII—-XIX. század közötti időben nem lehetett a Balaton vízszintje 112—113 m tengerszint feletti magasságban. Ha végigtekintünk a Balaton északi partján, lépten-nyomon középkori eredetű templomromokra és ma is használatban levő templomokra bukkanunk, melyek alig néhány méterrel fekszenek magasabban, mint a Balaton mai vízállása. Elsőnek említem az aszófői állomás és a Balaton közötti hajdani Kövesd falu középkori eredetű templomának romjait. Ennek tszf. magassága Bendefy szerint 109,90 m. A legutóbbi műemléki feltáráskor körülötte több sírt találtak. A sírok átlagos mélysége minden korban 180 cm körül mozgott. Nyilvánvaló, hogy a temetkezések idején nem lehetett a tó vízmagassága 112—113 méter. Kövesd falu pusztulásáról nincs ugyan megbízható adatunk, de még 1480-ban is azt olvassuk, hogy a tihanyi apátot és konventjét beiktatják