A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 9. (Veszprém, 1970)

Berta István: Egy mesterember életútja. Budai József pápai ácsmester emlékkönyve

Máj'/us/ 20 /-an/ végeztünk a sorozással, ekkor be kellett volna vonulnunk a hadkiegészítő par/ancsnokság/hoz Kanizsára. Azonban társaim mind Kanizsa vidékiek voltak, tehát 1—2 napra haza lógtak, rám bízva az összes ügyiratokat átadás végett. Én 21-én jelentkeztem a hadkiegészítőbe, és az ügyiratokat s könyveket átadtam. Egy szolg/álat) v/ezető/ öreg törzsőrmester vett át minden elszámolást. Amikor végeztem, kérdi hol vannak társaim, mire őszintén megmondottam. Hát ön miért nem tette? megmondottam, nagyon messze lakom, 1—2 napra nem mehetek. Majd én elintézem; azonnal egy századoshoz ment, hová rövidesen magával vitt. Mennyi kellene? Elég lesz 21 nap? Megköszöntem és azonnal már mentem is az állomásra. Otthol dolgoztam. Jún/ius/12 /-én/ megérkeztem a lábadozóba, ahonnal azonnal vezényeltek a laktanyába. Itt az utász osztagba lettem beosztva. Az osztagnál elég jól ment dolgom, minden héten 2 napi eltávozásra haza jöttem, és minden második nap orvosi vizitre mentem, és mindég 2 napi szolg/álat/ mentességet kaptam júl/ius/ 3-ig. 3-án aratási szabadságot kaptam júl/ius/ 31-ig, bevallottam 25 hold földet. Ezen idő alatt dolgoztam a ref. hitközségnél és több kisebb munkákon, hetenként 70—80 kor/onát/ kerestem. Aug/usztus/ 1-én bevonultam és újra kezdettem a régi nótát, minden második nap orvoshoz mentem, és kaptam mindég 2 napi sz/olgálat/mentességet. Szept/ember/ 15én parancs jön, az összes utászok, kik a laktanyában vannak beosztandók tekintet nélkül. Ekkor oszt/ag/ parancsnokom, egy tapolcai zsidó fiú, főhadnagy magához hívatott és megmondta az irodába, vagy küldessem kórházba magamat, vagy holnap be leszek osztva a menetbe, megköszöntem. 16-án orvosi vizitre mentem, először egy fiatal seg/éd/ orvos fiú meg se nézett, csak a betegkönyvet és rámförmed; takarodjon, ha még mer jelentkezni, hadbíróság elé állítom. Tisztelet-állásba vágtam magamat s mondám, azt akarom zászlós úr, ott legalább lelkiismeretes orvosi vizsgálatnak leszek alávetve. Nem szólt mást, csak várja meg az ezredorvos urat. 11 órakor megjön Schvarcz ezredorvos, megvizsgál és megkérdi: voltam e bajmegállapításon; igenlő válaszom után kikereste az akkori orv/osi/ leletemet, amit jóízűen kinevetett. S azt mondta, mindaddig fogom küldeni, míg magát ki nem tetetem, maga már nem ide való. Azonnal irányított a budapesti Andrási út 70. sz. alatti hadikórházba. Szept/ember/17 /-én/ meg is érkeztem, itt voltam okt/óber/ 2-ig. Orv/osi/ leletemben meg volt állapítva: idült tüdő-csúcs hurut, tüdőtágulás, gyengébb szívbaj, nagyfokú vesebántalmak, ideggyengeség, ált. testgyengeség. Minden fegyveres és fegyver nélküli szolgálatra alkalmatlan, 70 % /-os/ rokkant. Okt/óber/ 4-én érkeztem Nagykanizsára. 13-án mentem felülvizsgálatra. Minden állami támogatás nélkül, egyszer s mindenkorra elbocsátottak a honvédség kötelékéből. 14-én megérkeztem, de mire. Szegény apám már az utolját járta, magam is beteg voltam, de mert mindég szeretett, s én viszont, éjt nappallá téve igyekeztem, ha lehet megmenteni. Naponta kel füröszteni, de már hiába volt minden, és a legnagyobb gyötrelmem az volt, hogy ehető kenyeret vagy tésztát nem tudtam neki nyújtani utolsó napjaiban, sem petróleumot teremteni, hogy este világíthattunk volna. Oly anynyira nagy volt az anyagi nyomorúságunk, hogy inkább a nyomor miatt a kórt tartottam megölőjének. Hiába volt minden, a mi szeretett apánk kit mindannyian mint legféltettebb kincsünket dédelgettünk, 1917 okt/óber/ 26 /-án/ este 3/4 9 órakor megvált szörnyű szenvedéseitől. Mily önző az ember, halála után mondta meg dr. Grosz, kezelő orvosa, hogy megváltás volt neki a halála, mert 1 héttel előbb minden majája a székeléssel elment. Nyugodjék áldott emlékű apám békével. Megfogadtam kihűlt teste felett, meg fogok minden alkalmat ragadni alkalom adtán, hogy az ő és számtalan apák és anyák kínos szenvedéséért azok között leszek szívvel és lélekkel, kik ezen emberiség gyalázatát a háborút minden alkalmas eszközzel megdöntik, mindazokkal együtt, kik folytatják és megújítják. Okt/óber/ 28/-án/ helyeztük örök pihenőre. Teljesen egy fillér nélkül voltunk, én láncom és órám és nővérem nyakláncát adtam be a közg/azdasági/ bankba, és úgy takarítottuk el a családi temető-sírkertben. 208 Ezen szomorú napok után válságos volt saját életem is. Egész 1918 május végéig feküdtem, a tüdő és a vese nem akart engedni, és néha a szív is bele kontrázott. Ékszereinket úgy tudtuk megmenteni, nővérem és minden dohánygyári munkás 1918 húsvétra és azután már többször is, gróf Károlyi Mihály népsz/ónok v. népszerű?/ képviselő előterjesztésére, rendkívüli gyorssegélyeket kaptak. Első ízben 15 kor/onát/. Május után már volt munkám, egy új épület Árvái Istvánnak, H. Császár Károlynak (Kovácsi) és több apró javítási munkáim. Ezen közben a közviszonyok annyira leromlottak, hogy mindenütt csak sírás és keserűség lakozott a munkás nép között. A katonák lógása a front elül annyira elharapódzott, hogy majdnem minden szab/adságra/ hazatérő polg/ár/társunk csak lógott. Nekem is egy volt tanoncom Hokkeizer Ferenc dolgozott hónapokon át, és nekem mindég igazolta szabadságát. Dolgozott nálam Dolgos Gyula volt kedves tanoncom, Viczai János ifj., kit mint nagyon derék fiút tanultam megismerni. Mielőtt megérkeztem volna, 1917 jún/ius/ 20-án városunkban meglehetős csinos forradalmat rendeztek asszonyaink nyomorúságukban. Elverték Ballá Maxi, Révész Arnold urakat, és ablakait betörve Révésznek még a bútorait is összetörték. Csak a rendőrség mentette meg őket. Ezek minden kezükbe jutott asszonyt kegyetlenül el kardlapoztak. Kovács Gábornét Edvi rendőr, Bognárné Czibrik Annát Szokoli Viktor. Ezen asszony mozgalom annyira elmérgesedett, hogy katonai készültségnek kellett kivonulni. Azonban asszonyaink állítása szerint a vezénylő tiszt látván, hogy teljes baromi sorsba taszított asszonyok mozgalmával áll szemben, dacára, hogy egy huszárját az elkeseredett vitéz asszonyok egy kő hajítással megsebesítették, az asszonyok egy küldöttségével előteremtették Mészáros Károlyt, az akkori polg/ár/m/estert/, és most már ő adta elő az özvegyek, árvák, és az itthon kínzott aszszonyaink főbb panaszait, amelyre a törv/ényes/ orvoslást követelte. És ez időtől kezdve, néhány hónapig, mintha mindenki érezte volna, akik a hatósági ellátást igényelték, hogy kedvezőbb mennyiségű lisztet s egyéb élelmiszert vásárolhatnak jegyeikkel. (A fentieket hon lévő ismerőseim bemondása alapján jegyeztem ide.) 1918 évben mindvégig betegeskedtem, azonban mert a nyomor nagyon üldözött, már febr/uár/ban munka után néztem. Akadt is. Magam még képtelen voltam erre, azonban ágyamból felkelve lehetőség szerint mindég felügyeltem a munkára, hogy az tényleg szakszerű is legyen. Október hónapig nem sok munkám volt, de fizetve az akkori viszonyok között oly fényesen volt, hogy tisztességesen kezdtem már élni. És tapasztaltam, ha minden olyan szerencsével jár, hitem szerint meg is fogok gyógyulni. Sem politika, sem más nem érdekelt, mindenek felett önmagámra gondoltam, hogy egészségem helyreálltával özv/egy/, beteges anyámnak támasza maradhassak, úgyszintén özveggyé vált nővérem és két gyermekének, amikor élet-halál közt voltam, nem kérdezte megadom-e, a keresetéből födözte az én élelmezésemet is. Annyira magamnak, illetve hozzátartozóimnak éltem, hogy sosem gondoltam arra, hogy már két éves tanonc koromban az ifj/ú/ munk/ás/? tagja, titkára, alelnöke és felszabadulásomig elnöke voltam. Az ácssegédek egyesületét pedig, felszabadulásom után, addig fáradoztam, csúsztam, másztam az akkori volt vezetőség nyakára, hogy végre 1906 nyarán züllöttségéből és haldoklásából megmenteni segítettem, és a legnagyobb odaadással gyakoroltam magamat munkásszónoknak. Azzá akartam képezni magamat, de a sors másképp rendelte. A hegyről elindul egy kis gyenge forrás, még a falevelet sem igen bírja, s mire a völgybe ér, hatalmas malmokat is elhajt szörnyű erejével. Egy kimondott szó, melyre nem vigyázunk, talán nem is rosszakaratból, csak meggondolatlanságból hangzott el közönyösen. Az első embernek semmi, de nem áll meg a szó, és mire már az érdekelt fél tudomására jut, emberek becsülete és minden jóakarata van eltemetve. így jártam én is. 1906 év végén javaslatot terjesztettünk a munkaadókhoz, azon reményben, hogy kérelmünk a kollektív szerződés tárgyában kellő méltánylásra talál. Nem úgy történt. Városunk legtekintélyesebb ép/ítési/ v(állalkozója — ifj. Fa Mihály — magához vette