A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 9. (Veszprém, 1970)

Sándor Pál: Adatok a parasztbirtok börténeti-statisztikai vizsgálatához Veszprém megyében

tokosok voltak a falvak egykori földesurai, ahová a legtöbb német ajkú lakos telepüt és amely körzetben a gabonagazdálkodás viszonylagos szerepe mellett inkább a kertgazdálkodás, a falusi kisegítő háziipar, továbbá a gyümölcstermelés és a sertéstenyésztés játszotta a fontosabb szerepet. Ebben a körzetben a volt úrbéres birtokosok telekföldjeik szerinti polarizálódása igen csekély mértékű, míg a két szélső réteget véve példának, a 27—37 holdasok (és az ennél nagyobb telekfölddel rendelkezők) számaránya 3,78%, addig a 4 és azon aluli holdasoké 7,82% volt. A 7—11 holdasoknak (a volt 1/2 telkesek egy részének a 3/8 telkesek egészének és az 1/4 telkesek egy részének) számszerű túlsúlya viszont a síkon figelhető meg, tehát a megyének azokon a vidékein, amelyek tipikusan gabonatermelő és állattenyésztő körzetek, ahol a telepítések során is a hiányzó munkaerőt főleg magyar lakosokkal töltötték fel és ahol, a világi nagybirtokos családok mellett, jelentékeny számú nemesi, illetve közbirtokos típusú községet regisztrálhatunk. Itt a telekbirtokosok polarizáltsága valamelyest előrehaladottabb: ismét csak a két szélső rétegre utalva, a 28—35 holdasok (és az ennél nagyobb telekfölddel rendelkezők) számaránya már 6,43 %, a 4 és azon aluli holdasoké pedig kereken 10% volt. Ne feledjük azonban, hogy ezt a viszonylag szabályszerű struktúrát a maradvány- és irtásföldek birtoklása elmozdította; s e tekintetben vizsgálataink mérlegének pozitív serpenyőjébe már csak szerényebb eredményeket adagolhatunk. Amit kétségtelennek tekinthetünk, az már a megye tájrajzának ismeretében is feltételezhető volt: az irtásokkal tetézett maradványföldek viszonylag nagyobb hányada a Bakony vidéki falvak parasztságának birtokában halmozódott fel. Következésképpen az is valószínű, hogy a csupán a volt telekföldek tulajdona alapján megfigyelt struktúra elsősorban a Bakonyvidék falvaiban mozdult el. Hogy milyen mértékben — ezt, megfelelő forrásanyag hiányában, csak tendenciáját illetően volt lehetőségünk megfigyelni, nem pedig családfők szerinti konkrét bontásban. E kétségtelen hiány most mérlegünk negatív serpenyőjét terheli. Annyit azonban minden esetre megállapíthatunk, hogy a parasztkézen maradt maradvány- és irtásföldek pusztán a volt telekbirtokláshoz képest — tehát relatív értelemben — elég jelentős srtuktúramódosulást idéztek elő a parasztság rétegei között, ami a fentiekben megállapított arányokat a. paraszti földbirtoklás javára módosította. Reálisnak kell tehát tekintenünk azt a feltételezésünket is, mely szerint a maradvány- és irtásföldek megtartott hányadának paraszti tulajdona a kevésbé polarizált hegyvidéki parasztság falvaiban — ahol a telkeseknek amúgyis a magasabb, 13—19 holdas nagyságcsoportjai voltak viszonylagos túlsúlyban — némileg kedvezőbb birtokviszonyokat (magasabb nagyság kategóriákat) alakított ki, mint az ilyen földekkel kevésbé ellátott sík tájak parasztfalvaiban. Végeredményben tehát a maradvány- és irtásföldek paraszti tulajdonba vétele valamelyest megemelhette a pusztán a telekföldek alapján megállapított nagyságkategóriákat. Ez azonban — mint erre rámutattunk — nem jelentette egyúttal a parasztság anyagi helyzetének javulását is. A volt úrbéres házas zsellérekre vonatkozó vizsgálataink eredményei azt mutatták, hogy számarányuk a hegyvidéki falvakban jóval magasabb volt, mint a síkon. Birtokviszonyaikat vizsgálva azonban két eltérő csoportot különböztethetünk meg: a csupán néhány száz négyszögöllel vagy 1—2 holddal rendelkező agrárproletárokét és a törpe-, kis-, sőt közepes nagyságú földbirtokkal rendelkező gazdálkodókét. Hogy a megszámolt 3421 úrbéres házas szellér családfő miként oszlott meg a birtokolt föld nagysága szerint, e kérdés megoldásával — ismét csak forrásnehézségek miatt —adósok maradiunk, szaporítván a még válaszra váró kérdések sorát. Csupán azt sikerült bebizonyítanunk, hogy a voll úrbéres házas zsellérek gazdasági-társadalmi értelemben korántsem alkottak homogén réteget; földbirtoklásuk nagysága szerint meglehetősen tág — a nincstelen agrárproletártól a 20—21 holdas középbirtokosig terjedő — gazdasági-társadalmi rétegeket foglaltak magukban; természetesen aránytalanul többet az előbbi, mint az utóbbi kategóriából. Ám ez a körülmény újabb figyelmeztetésként szolgálhat az ilyen természetű elemző munkálatok folytatására. A Veszprém megyei parasztság 1849 utáni birtokviszonyainak elemző vizsgálataival kapcsolatosan tehát tanulmányunk megírása után is bőven marad megoldatlan probléma, amelyeket most, munkánk mérlegét megvonva, a hiányok között kell felsorolnunk. Hiszen önmagában az a körülmény is, hogy vizsgálataink nem terjedtek ki a megye valamennyi helységére, máris bizonyos viszonylagosságot kölcsönöz fenti eredményeinknek. Meggyőződésünk azonban, hogy, noha a kép a megye egészét illetően nem is teljes, eredményeink — legalábbis az adott helységek vonatkozásában — helytállóak és a hiányok ellenére mégis jellemzőek a megyére. Adósságaink között kell továbbá szót ejtenünk arról a fontos körülményről, hogy vizsgálataink — amelyeknek eddigi menete, célszerű meggondolásból, tematikailag szűkített volt — nem terjedt ki számos jelentős területre. Itt még két irányú kiegészítésre van szükség: míg egyfelől a paraszti birtokviszonyok vizsgálatát müvelésági vonatkozásban is ki kell terjeszteni, ugyanakkor másfelől fel kell mérni a nem úrbéres státusú parasztság birtoklását is. Egyfelől a paraszti legelőés erdőrészek, főleg azonban a paraszti szó'/őbirtok felmérése, másfelől a volt kurialista-szerződéses parasztság földviszonyainak vizsgálata olyan, még megoldatlanul maradt feladatok, amelyek, különálló feldolgozást igényelve, túl mutatnak résztanulmányunk keretein. Sándor Pál 175