A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 9. (Veszprém, 1970)
Sándor Pál: Adatok a parasztbirtok börténeti-statisztikai vizsgálatához Veszprém megyében
azután az 1830-as évek második felétől megélénkülő liberális mozgalmak mind kétségesebbé teszik a földesurak szemében a nemesi földtulajdon s benne az úrbériség változatlan fenntartásának esélyeit, a telkesítések addigi folyamata megcsappan. Ettől kezdve a földesurak inkább azon igyekeznek, hogy minél több jogilag vitatható földet — s köztük a remanenciákat is — ruházzanak fel allodiális jogi címkével s azokat ennek segítségével is saját kezelésükbe vonják. Bár így a maradványföldek nyolc évtized leforgása során részben allodiális földekké, részben telekföldekké lettek, legnagyobb részük — akár allodiális jogi minősítéssel, akár úrbéres jellegük vitathatatlan elismerése mellett — 1848-ig még mindig parasztkézen maradt. Ez a döntő — s történeti irodalmunk által ma már bebizonyított — alaptény a magyarázata annak, hogy a forradalom küszöbén a parasztkézen talált maradványföldek megbecsült mennysége az országban kb. 1 900 000 (1200 D-öles) holdra rúgott. 52 Ez a nagy mennyiségű földterjedelem pedig — nem szólván most az irtásokról és a nem úrbéres földek különböző fajtáiról — lényegesen befolyásolta a jobbágy birtoklását és földbirtok szerinti rétegeződését. B) 1849 után A jobbágyfelszabadító forradalomnak a maradványföldek tekintetében is reményt keltő szeptemberi törvényjavaslata 53 a szabadságharc leveretésével nem válhatott valóra. A néhány évig tartó rendezetlen állapotok után azonban az 1853. évi pátens ide vágó rendelkezései végleg lelohasztották az 1850—52 évek baljós példáin nem okuló parasztmilliók reménykedését. E rendelkezés szerint a maradványföldek megmaradhattak ugyan a volt jobbágy birtokában, de ezért ők — s nem az állam — tartoztak kamatokkal tetézett megváltást fizetni a volt földesúrnak. Amellett e földekért a parasztnak nem járt sem legelő, sem erdő. 54 Ezzel a rendelkezéssel a maradványföldek sorsa, amely már 1848 előtt is sok tekintetben különbözött a telekföldekétől, véglegesen különvált ez utóbbiakétól. Sorsuk további nyomon követésére — a végleges országos összegezés igényével — a történész ma még alig vállalkozhat. Azok a kitűnő tanulmányok, amelyek e kérdéssel is foglalkozva az utóbbi években napvilágot láttak, 55 részben adatapparátusuk lokális volta, részben országos kitekintésű, de a táji specialitások elemzését céljuknak nem tartó s ezért meg sem valósító módszerük miatt, nem alkalmasak a teljes és végleges kép biztos alapokon nyugvó, öszszefüggő előadására. Ám nem elegendő ehhez az eddig gyűjtött ismeretanyag sem. Sok még a tennivalónk e téren is, mégpedig nemcsak a források további feltárása és megszólaltatása vonatkozásában, hanem — ami a történetírót elsősorban érdekli — a részletvizsgálatok nyújtotta jellemző mozzanatok összefüggésének megragadása és azoknak az általános fejlődésmenetbe való ágyazása érdekében is. Ezért és mert magunk is csak megyei keretek között kísérletezünk, nem tartjuk feladatunknak a teljes és végleges kép megrajzolását. Annyit azonban már most is megpróbálunk — több, mint 600 helység tényanyagának ismeretében —, hogy ha nem is végleges igénnyel, de a kutatások jelenlegi szintjén, rövid rendszerezését adjuk a problémának. 1849 s még inkább a pátens megjelenése után az a tendencia erősödött fel s vált uralkodóvá, amely már az 1830-as évek végétől is egyre általánosabban nyilvánult meg. A jobbágyfelszabadítás — a földtulajdonviszonyok változásával — tisztázta, de ugyanakkor magasabb fokon ki is élezte a szembenálló felek birtokpolitikai törekvéseit. Amíg a volt földesurak azon igyekeztek, hogy a felszabadult jobbágy tulajdonába jutott földeket minél inkább megszűkítsék, addig az egykori jobbágyok arra törekedtek, hogy az általuk ténylegesen birtokolt földek minél nagyobb mennyiségére terjeszszék ki a föld szabad tulajdonjogát. Az ellentétes érdekek küzdelmének középpontjába így az „úrbéres vagy nem úrbéres" föld sorsdöntő minősítésének feudális jogi érvelése került. Ebben a küzdelemben a volt földesúr már azáltal is helyzeti előnyre tett szert, hogy a feudális kori hamis adóösszeírások dokumentumait most, miután érdekei így követelték, a tegnap jobbágyai ellen használta fel. Mivel ezek a 162 ténylegesnél valóban kevesebb földet igazoltak, nemegyszer perdöntő érveket szolgáltattak számára a parasztbirtok, sőt a felszabadított telektulajdon megnyirbálásához is. 56 A telektulajdon elleni úri támadás azonban kihatott a maradványföldek sorsának alakulására is. Az évtizedek óta alkalmazott és jól bevált módszer — a telekföldek önhatalmú elszűkítése mellett 57 —, a telekszám redukálása, illetve a földek magasabb osztályba sorolása, névleges értékük változatlanul hagyásával, tovább élt. Ez, akár egyik, akár másik esetben, vagy akár a kettőt együtt alkalmazva, a telekföldek abszolút terjedelmének csökkenésére vezetett. Kapóra jöttek ehhez a feudális kori hamis adóösszeírások dokumentumai, amelyek az állami adóterhek csökkentése érdekében sohasem adtak hű képet az úrbéres népesség teljes számáról s főleg az egykori adó alapjául szolgáló úrbéres földek tényleges terjedelméről. Az új telektulajdon ilyen módszerrel való csökkentése — amely országos jelenség volt — egyfelől az allodiumok határainak növelését eredményezte, természetesen akkor, ha a földesúr a redukált telekföld többletét allodiális jellegű bérföldként tudta elismertetni az úrbéri bíróság fórumain. Az eddigi vizsgálatok azt mutatják, hogy ez a megoldás nem tartozott a ritka esetek közé. Hogy csak néhány jelzésszerű példára hivatkozzunk, így történt ez a Győr megyei Zámolyban, 58 az Esztergom megyei Bajnán, 59 a Pest megyei Domony és Vácszentlászló helységeiben, 60 a Heves megyei Átányban és Csányban, 61 a Fejér megyei Tabajdon 62 és még számos más, az ország különböző tájékain levő községben. Hatását — vizsgálataink szemszögéből nézve — a forrásokban az egykori telekföldek terjedelmének redukált mennyisége tükrözi vissza. Országszerte még számosabb esetet ismerünk azonban az olyan megoldásra, amikor a földesurak a fenti módon redukált telekföld jogilag átminősített többletét maradványföld címén kívánták megváltatni volt jobbágyaikkal. Ezt azután hozzácsapták az 1848 előtti időkből áthagyományozott, amúgy is nagy mennyiségű maradványföldek tömegéhez. Ezzel a módszerrel, ha alkalmazása célhoz vezetett, amellett, hogy e forma az állam (a Földtehermentesítési Alap) financiális érdekeinek is kedvezett, a volt uraság több szempontból is jól járt. Nevezetesen: kisebb telekföld után oszthatott erdőt is, legelőt is és a jogi módszerekkel kreált vagy megnövelt (ha már amúgy is volt) maradványföldek kamatokkal tetézett váltsága révén pénzhez (természetbeni váltság esetén földhöz) is hozzájuthatott. A tipikus esetek közül hadd jelezzük itt csak a Vas megyei Pácsony 63 és Felsőoszkó, 64 a Heves megyei Recsk, 65 az Abaúj megyei Nyesta, 66 a Pest megyei Perbál, 67 a Zala megyei Kebele, 68 a Bereg megyei Ilonca és az Ugocsa megyei Terebes 69 , a Fehér megyei Velence 70 és az Esztergom megyei Kirva 71 helységek parasztjainak példáit. Az esetek többségében a földesúri akarat érvényesült és csak ritkán fordult elő, hogy — mint Kirva esetében — a parasztnép kapott igazat: telekföldjeik eredeti besorolását (II. osztályzat) meghagyták — azok tehát nem csökkentek —, de megváltandó maradványföldjük sem növekedett. Az érvényesülő alaptendencia azonban a telekföldek kisebb-nagyobb részének maradványföldekké történő átminősítése volt. Csakhogy az ilyen maradványföldek — ellentétben az egykori telek határain kívül eső, szokványos értelmű maradványföldekkel — tulajdonképpen olyan telekföldek voltak, amelyek alapján a volt jobbágyok ingyen szabadulhattak volna fel s csupán jogi átminősítésük révén változtak át olyan, újonnan képezett maradványföldekké, amelyeknek tulajdonáért a törvényes előírásoknak megfelelően megváltást kellett fizetni. Ilyen esetekben tehát az úrbéri pertestek dokumentumai — azokat megint csak vizsgálataink szemszögéből tekintve — a telekföldek elszükítésének arányában megnövelt maradványföldek számszerű képét tükrözik vissza. Ezt a képet bonyolította azonban, hogy számos olyan eset fordult elő, amikor a földesurak a telekföldek redukálásaként keletkező vagy az ettől függetlenül már meglevő maradványföldeket allodiális bérföldeknek kívánták feltüntetni. 72 Az ilyen fellépések sikere esetén viszont a források a ténylegesnél kevesebb maradványföldet tükröztek. A maradványföldek önhatalmú elvételére vagy csökkentésére számos községben került sor. 73
