A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 9. (Veszprém, 1970)

Cserny Margit: Adatok Veszprém megye 1848–49-es történetéhez

A szabadságot eltipró zsarnoki túlerővel [szemben végül is elbukott a magyar szabadságharc. Augusztus végére már az egész megye hatalmukba került. Veszprémben Burits csász. kir. altábornagy lett a teljhatalmú úr, míg át nem vette hivatalát Pap^János csász. kir. ideiglenes kormánybiztos. Nugent augusztus 22-én vonult be Balatonfüredre, csapatai elárasztották az egész környéket. Tihanyban kegyetlen dúlást tettek. Tapolcára Knezevits seregének előreküldött része áradt — szintén 22-én — maga a parancsnok a fősereggel Marcali felől szeptember 3-án jött Keszthelyre. Csány László életét adta elveiért, hazájáért. Az utolsó pillanatig kitartott, akkor is, amikor már mindenki menekült. Augusztus 12-én barátai álruhában akarták Aradról megmenteni, de ő nem ment. „Hazámért éltem minden percemben; neki szolgáltam, — a hazámért, a szabadságért akarok meghalni is. Idegen föld agyonnyomná testemet. Itthol a halál is édesebb, mint máshol az élet." — 1849. október 10-én reggel hajtották végre rajta a hadbíróság ítéletét: az akasztást. Töretlenül ment utolsó útjára, amint a siralomházból írta búcsúsorait gyámfiának: „Nyugodt lélekkel halok meg... Ha használni már nem tudok drága hazámnak, annak tudok mártírja lenni." Csány mellett sok-sok mártírja lett még a hazának. A hadbíróságok százával hozták golyó- és kötéláltali halálos ítéleteket; sokévi várfogság, börtön várt a szabadságharc hőseire. A harcokból is sokan jöttek vissza bénán, csonkán, sokan adták életüket a harctereken. Szám szerint, név szerint nem tudjuk már felsorolni a hősöket, akik résztvettek a szabadságharcban. Az egykorú jegyzékek nagyon hiányosak, csak 1867 után kezdték összeírni a volt honvédeket, de akkorra már soknak a neve feledésbe merült. Az elnyomók ugyan igyekeztek felderíteni, kik harcoltak ellenük, hogy bosszújukat kitölthessék. Körözést, elfogatóparancsot adtak ki ellenük, jutalmat ígértek feljelentőiknek.

166 Haynau nemcsak a szabadságharc hősei ellen küldözgette szét szigorú elfogatóparancsait, hanem azok családtagjait is kézre akarta keríteni. Köröztette Kossuth Lajos gyermekeit is. Rendelkezéseit a megyék nyakára küldött császári parancsnokok, biztosok kibővítve adták tovább, Knezevich ezredes dandárparancsnok is meghagyja, hogy : „... a béke többé sehol meg ne zavartassék, és miután tudva van, hogy a megye kebelében még több lázító, különösebb pedig a rég kihirdetett Noszlopi... bujdokolnak, azért a megye kötelességének tartsa ezen béke zavarókat befogatni, és a legközelebbi katonai hatóságnak által adni, továbbá meghagyja a megyének... a népnek általános lefegyverzését kincstári javak beszolgáltatását minden, a megyébe tartozó, de jelenleg még távol lévő egyéneknek, kik a lázadásban részesek voltak, névsorát elkészíteni, s azt beadni; mindazon egyéneknek, kik a magyar táborban bármiképp szolgálatot tettek, összeírását teljesíteni, 4 napok elmúltával mindezek, mind a nép lázittók elfogatására vonatkozó rendeletek eredménye tudtul adandó." Vérdíjjal kecsegtették, fenyegetéssel ijesztették a népet. Noszlopy Gáspár fejére 1000 forintot tűztek ki. A bujdosók rejtegetőire elrettentő megtorlást helyeztek kilátásba: „... minden közönség a nála menekülést kereső szökevény egyéneket, kik a pártütésben részesek voltak, rögtön felfedezni, s ált adni tartozik, minthogy minden olyan helység, mely az ilyes egyéneknek menedéket és oltalmat nyújt, minden tekintet nélkül kirabolva és felégetve leend."

167 A Bakony lett a menedéke sok üldözöttnek. Kossuth Lajos három gyermekét, Ferencet, Tivadart és Vilmát is itt rejtették el Haynau elől. Az óbányai földbirtokos, Marton Zsigmond fogadta be őket, akinek a felesége Meszlényi lány volt, közeli rokona Kossuthéknak. Július közepétől augusztus végéig sikerült itt megőrizni a gyermekeket, de ekkorra kikémlelték rejtekhelyüket és elfogták őket az osztrákok, a szomszédos Pénzeskúton meghúzódó Guyon Richárdnéval együtt és valamennyiüket a pozsonyi várba hurcolták.

168 Noszlopy Gáspár és Mednyánszky Sándor szabadcsapatának maradványai szintén a Bakonyban ütöttek tanyát. Ez a rettenthetetlen csapat a világosi fegyverletétel után még áttört az osztrák hadakon és sikeresen bejutott Komárom várába. De október 3-án Klapka is kapitulációra kényszerült. Utolsó napiparancsában meghatottan búcsúzott bajtársaitól : „... Megtettük, amit ember saját erejével termi képes, s pirulás nélkül állhatunk isten és a világ színe elé... és most lelépünk a pályáról, mellyen elvérezhetünk ugyan, de vele a nemzet ügyének többé használni nem fogunk. Noszlopy azonban bízott abban, hogy használhat még a nemzet ügyének. Tovább akart harcolni, a Bakony rengetegében új csapatot szervezni, amely magja lehet majd az új, felszabadító harcnak. A régi bajtársak szívesen csatlakoztak hozzá és álltak volna hozzájuk százával a bujdosók; de reménytelen volt a hősi áldozatvállalás, amikor hiányzott a hadviselés legfontosabb kelléke: a pénz. A kis bakonyi falvak lakói rejtegették ugyan a volt honvédeket, bujdosókatde eltartásukról már nem tudtak gondoskodni. Ruházatta, fegyverrel ellátásukhoz sem várhattak sehonnan sem segítséget. Az őszi-téli hidegek lassankint szétszórták a bakonybujdosókat. Noszlopy már évekig rejtőzködött az ország különböző tájain, vissza-visszatérve a Bakonyba; remélte, hogy sikerül még újra harcot indítani. Végül is árulás juttatta hóhérkézre. Ha akadt volna a parasztok között, aki a császáriaktól remélt nagyobb földet, több jogot — az ugyancsak hamar kijózanodhatott ebből a reménységből. A „rend" helyreállítására szigorú intézkedéseket tettek, a rendeleteket nagybetűs plakátokon kifüggesztették minden községben, avval a meghagyással, hogy azokat fel kell olvasni a népnek, még a templomokban a papok is kötelesek voltak ezeket ismertetni. Kivonatosan idézem Pap János veszprémi császári kormánybiztos hirdetményét: „A császári fegyverekkel közelebb elfojtott lázadás szomorú következményeinek egyike az; hogy a földmívelő népnek a tulajdon szentségéről bírt ép fogalmai megzavartatván, azon hibás vélekedés terjedt el közötte, mintha az úrbéri adózások megszűntével azon kötelezések, fizetések, és szolgálatok is megszüntettek volna, melylyek földes uraknak az éppen nem úrbéri természetű jogaiknak s birtokaiknak használatától járnak... E fogalmi zavarok' megszüntetésére, s a törvényes rendnek minden tekintetbeni helyreállítására... közhírré tétetik : hogy valamint az úrbéri szolgálatok, és a papi tized örökre megszüntettek, úgy más részről az úrbéri állományhoz nem tartozó szöllőktől s egyéb birtokoktól, nem külömben az úgy nevezett királyi kissebb haszonvételektől járó szolgálatok, avagy fizetések tellyes épségben fenntartandók. Mihezképpen kihirdettetik ezennel : hogy kik az efféle szolgálatokat, avagy fizetéseket megtagadni bátorkodnak, azok ellen az illető tulajdonosok a törvény szabta legrövidebb utat használandják, s a törvények tellyes alkalmazását igénybe veendik; azonföllül pedig ellenszegülések esetében a vétkesek kímélet nélkül büntetés alá is vonandók. Kelt Veszprémben october 21-én 1849. Pap János Cs. királyi id. kormány biztos" Ezekután nem csoda, hogy a nép gyűlölettel fordult a nemzeti függetlenségi harc elnyomói felé. A császáriak még az emlékét is ki akarták irtani a szabadságharcnak. Ilyen rendeleteket adnak ki: Honvéd egyenruhát, mint forradalmi emléket, viselni nem szabad. Beszolgáltatandó. — A forradalom emlékei beszedendők. Nem csak a fegyverek rejtegetőire ígérgettek halálbüntetést, de még azokra is, akiknél Kossuth bankót találnak. Az 1849. szeptember 27-i gyűlés jegyzőkönyve szerint: „...már számos esetek fordultak elő, hogy ilyes pénzjegyek elő nem adásáért több magányosok sánczra ítéltettek." Hivatkoznak Haynau rendeletére, amely haditörvényszék elé állíttatja a Kossuth pénzek rejtegetőit. Sok szomorú példát lehetne még felsorolni. Népünkre, az egész magyar hazára a megtorlás gyötrelmes évei, az elnyomatás újabb évtizedei következtek. De a magyar nemzet, amely szabadságszeretetével, hősi harcaival az egész világ tiszteletét kiérdemelte, mindig kegyelettel emlékezik meg 1848—1849 hőseiről. Cserny Margit