A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 8. (Veszprém, 1969)

Torma István: A Veszprém megyei régészeti topográfia ősrégészeti eredményeiről

A Veszprém megyei régészeti topográfiai kutatások őskori vonatkozású eredményeiről Befejezéshez közelednek a Veszprém megyei régészeti topográfia 1961-ben megkezdett munkálatai. Néhány község kivételével megtörténtek a terepbejárások. 1966-ban megjelent a megye régészeti lelőhelyeit közreadó, négy kötetre tervezett sorozat első kötete. Még az idén napvilágot lát a második,

1 1969 tavaszáig kéziratban elkészül a 3. és 4. kötet is. Ezután kerül sor a lelőhelykataszter adatain alapuló, azokat értékelő összefoglaló kötet megírására. Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül, csupán az előzetes tájékoztatás szándékával szeretném ismertetni a topográfiai kutatások néhány eredményét. A fárasztó, erős fizikai igénybevételt követelő terepbejárások közben néha mi is feltesszük magunknak azokat a kérdéseket, amiket olyan gyakran hallunk a régészeti topográfia iránt érdeklődőktől: vajon arányban áll-e a terepbejárásokra fordított idő a várható eredménnyel? Nem lassítják-e le túlságosan a terepbejárások az országos viszonylatban amúgyis előreláthatóan 100 évig elhúzódó munkát? Nem lenne-e célszerűbb az ásatásoknál sokkal kevésbé megbízható adatokat szolgáltató terepbejárások helyett a már korábbról ismert lelőhelyek összegyűjtésére szorítkoznunk ? A valóban jogos kérdésekre adandó válaszhoz a már elkészült első két kötet adatait vettük alapul. Az ezekben feldolgozott keszthelyi és tapolcai, illetve veszprémi járás Veszprém megyének a viszonylag intenzívebben átkutatott részét képezi, szemben a sümegi, zirci és a legutóbbi időkig teljesen elhanyagolt devecseri és pápai járással. Ennek ellenére a terepbejárások általában megkétszerezték az őskori kultúrák lelőhelyeinek számát (1. kép), sőt a badeni kultúránál háromszoros, az újkőkori vonaldíszes kerámiánál négyszeres gyarapodást tapasztalhatunk. A különböző korú leletek múzeumba kerülése többnyire véletlenszerű volt, ezért az egyes kultúrák lelőhelyeinek száma egyáltalán nem adhatott biztos támpontot a területünkön elvárható lelőhelyek számarányának vizsgálatához. Ebben a tekintetben a feldolgozásra kiválasztott területet rendszeresen átfésülő terepbejárások eredményeként feltétlenül reálisabb képet várhatunk, még ha figyelembe vesszük is az ilyen kutatás hátrányait és korlátait. A hosszú múltra visszatekintő múzeumi gyűjtés következtében kiemelkedően sok középső bronzkori, későbronzkori és kelta lelőhelyeket ismertünk. A későbronzkori urnasíros kultúra a terepbejárások után is megtartotta vezető helyét, a két másik korszak lelőhelyeinek száma viszont a neoiltikus és későrézkori lelőhelyeké mögött maradt. (Ezt persze önmagában még nem szabad úgy értékelni, hogy a hosszabb ideig tartó újkőkorban sűrűbb településhálózattal kell számolnunk, mint a keltakorban, hiszen a nagyszámú lelőhely rövid életű, a vonaldíszes edények művelődésének különböző időszakából származó telepekről is tanúskodhatik). Feltűnően alacsony, különösen a megelőző és az utána következő korokhoz viszonyítva, a koravaskori Ha C-D lelőhelyek száma. Egyelőre nem tudjuk eldönteni, hogy ennek magyarázatát a terület elnéptelenedésében, vagy az urnasíros kultúra népének továbbélésében, vagy esetleg a terepbejárással felfedezhető állandó jellegű telepek hiányában kell-e keresnünk. A múzeumokban őrzött, nem ásatásból származó leletanyag döntő többségénél hiányoznak a lelőhelyre vonatkozó legfontosabb adatok. Az ilyen lelőhelyek újrabejárása és újabbak keresése nélkül nem jutnánk az olyannyira szükséges domborzati, vízrajzi, talajtani stb. megfigyelések birtokába. Éppen ezért, bár a terepbejárások kétségkívül sok időt vesznek igénybe, nélkülözhetetlen részét képezik a topográfiai munkának. A továbbiakban a terepbejárások intenzitásának növelésén, módszereinek finomításán kell dolgoznunk. A felszíni megfigyelések megbízhatóságát a mind nagyobb számú szondázó ásatással érhetjük el. A lelőhelyek számának ugrásszerű megnövekedésénél is fontosabb azoknak az új csoportoknak felismerése és elkülönítése, amelyeknek jelenlétére éppen a topográfiai kutatások hívták fel a figyelmet. A rézkori balatoni csoporton

2 kívül itt említhetjük meg a hazánk területén eddig csak szórványleletekkel képviselt bolerázi csoportot. A badeni kultúra korai fázisába keltezhető csoport elterjedési területébe a megyében talált 30-nál több lelőhely tanúsága szerint, a korábbi véleményekkel ellentétben, a Dunántúl is szervesen beletartozott.

3 A korábban csak sírleletekből ismert kisapostagi kultúra balatongyöröki telepén végzett ásatás lehetővé teszi a kultúra belső időrendjének kidolgozását. A Rómer Flóris tevékenysége óta ismert Veszprém megyei halmok közül néhányat műkedvelő régészek tártak fel, a leletanyag nagyrésze elkallódott, vagy összekeveredett. Jellemző, hogy a Bakonyszűcs határában fekvő Százhalom nevű lelőhelyen Miháldy István által sírokból kiásott leletegyüttes

4 a szakmai köztudatba bakonysomhegyi depotleletként került be.

5 Szakszerű ásatás tulajdonképpen csak a farkasgyepűi halomsírmezőn volt, annak ellenére, hogy a veszprémi múzeum alapítói, Laczkó Dezső és Rhé Gyula is sok halomsírcso75