A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 7. (Veszprém, 1968)

Papp Jenő: A Bakony-hegység állatföldrajzi viszonyai

egyik optimális szakaszával, az adriai-tengerparttal (PAPP 1963:294). Osmia pilicornis SMITH (Megachilidae). — Ennek a ritka Qsmia-fajnak eddig csak a nőstényéit talál­taik a Kárpát-medencében, összesen 8 lelőhelyen (II/ 1: Csesznek, Gézaháza, Hárskút, Márkó — II/2: Ri­maszombat — III 3 : Boksánbánya — III/4: Nyírmező — VI/1: Mecseik-hegység: Remeteárok). MÓCZÁR L. szerint (1957:182) sztenök-hiilofil, magam inkább euryök-hilofil fajinak tartóim. Euryök, azaz tág tűrő­képessége mellett szód az, hogy a hűvös-nedves észak-európai területeken kívül hazánk középhegy­ségeiben is számára kedvező környezetben érzi ma­gát. Míg Észak-Európában és Közép-Európa északi felében gyakori, addig Közép-Európa déli felében (pl. a Kárpát-medencében) ritka. Lényegében tehát Közép-Európába benyomult észak-európai faj. Feltehetően ilyen meg­gondolás alapján tartja STOECKHERT (1933:207) jégkorszaki reliktum-fajnak, ill. boreo-alpesi elterje­désűnek („Sie ist ein Glazialrelikt und als solches ein echtes Waldtier"). A megállapításhoz annyi kí­vánkozik hozzá, hogy a Kárpát-medence középhegy­ségeiben (így a Bakonyban is) valószínűleg a jég­korszakot követő fenyő-nyír kor idején volt álta­lánosan elterjedve ez a faj. Azóta (mintegy 15—20 ezer éve) legfeljebb meggyérültek a középhegysé­geinkben élő populációi) a felmelegedés miatt kor­látozódtak azok a helyek, ahol megtalálja kedvező életfeltételeit), de éppen nagyfokú tűrőképessége miatt nem pusztult ki. Három bakonyi lelőhelye kö­zül kettő az Északi-Bakonyba (Csesznek, Hárskút), míg egy a Déli-Bakonyba (Márkó) esik, valamennyi helyen pedig májusban gyűjtötték. Az Északi-Ba­kony ismét kitűnik azzal (ahol várható még a faj újabb előkerülése), hogy észak-európai (boreo-alpe­si) színező elem találja meg benne megélhetését. A déli-bakonyi Márkó lelőhely pedig arra utal, hogy nem kizárólag az Északi-Bakonyban élnek észak­európai (euryök-hilofil) elemek (PAPP 1963:295). N europteroidea — Recésszárnyúak A tág értelemben vett recésszárnyúak kuta­tása nemcsak hazánkban, de Európaszerte elma­radt a többi rovarcsoporthoz képest. A Magyar­ország Állatvilága sorozatban ugyan megjelent az idevágó kötet (STEINMANN 1967), tehát meg­történt hazánk recésszárnyúinak az alapvetése — mégis inkább a további faunisztikai kutatások elindítójának tekintjük a művet. A három ba­konyi színező elemet a szóbanforgó kötet alapján szer epeit etjük. Hemerobius fenestratus TJED. (Neuroptera: He­merobiidae). — Ennek a ritka levéltetvésző fátyol­ka fajnak az areálja Közép- és Észak-Európára (Ma­gyarország, Csehszlovákia, Németország, Dánia és Skandinávia) terjed ki. Hazánkban eddig Zircen (II 1) Sopronban (V 2) találták. Zirc környékén (Északi­Bakony) 1963 augusztus végén Steinmann lámpázott egy példányt (aimit a budapesti Természettudományi Múzeum őriz). „Nagyobb összefüggő erdők lakója, VI—VIII. hónapokban repül" (STEINMANN 1967: 147—148). Inocella crassicornis SCHN. (Raphidioptera: Ino­céllidae). — „Közép-európai faj, amely hazánkból néhány példányban több helyről előkerült. Elsősor­ban domb- és hegyvidéki erdők lakója, bokrokon, lombokon, főként vadrózsán él; június és július hó­napokban repül. Ritka." (STEINMANN 1967:38—39). A Bakonyiban Palióznak környékén (Balaton-felvi­dék) gyűjtött NÓVÁK 1 példányt 1961 június végén, lámpázásisal. Chrysopa dorsalis BURM. (Neuroptera: Chrysopi­dae). — Ezt a közép-európai fátyolka-félét hazánk­ban először a fenyőfői ősf enyvesben (Festuco-Pine­tum) lámpázással gyűjtötte TALLÓS PÁL (1956 au­gusztus 25, 2 példány). Majd az 1962—63. évi orszá­gos fénycsapdázáskor újabb három lelőhelyét ismer­tük meg az Eüpannonicum-ban (Kelebia, Szarvas, Tompa). STEINMANN szerint (1967:135) „Magyar­országról homokos talajú fenyvesekből május és jú­nius hónapokban került elő. Ritka." Hazánkon (ill. a Kárpát-medencén) kívül a legközelebbi ismert le­lőhelye Frankfurt a. Main (Nyugat-Németország). Lepidoptera — Lepkék A rovarok legismertebb és legnépszerűbb cso­portja a lepkék — mégis az utóbbi másfél évti­zed vizsgálataitól eltekintve, alig kutatták őket a Bakonyban. Az 1940-es évek első felében jelent meg a Tihanyi-félsziget lepke-fau­nájáról két közlemény (GRAESER—SZENT­IVÁNY 1940, SZENT-IVÁNY 1943). Közbevető­leg kívánkozik ide, hogy ez a két munka, továb­bá Székessy tihanyi bogárfauna alapvetése az. mely a két világháború közti időben a Bakony résztájának egy-egy rovar-csoportját önállóan is­mertette. Tulajdonképpen lepkészeti irodal­munkban csak szórványosan akadunk bakonyi adatokra. Meg kell állapítanunk, hogy lepkésze­inik a múltban meglehetősen nagy érdektelensé­get tanúsítottak a Bakony iránt. Mai, előrehala­dottabb ismereteink fényében még inkább ért­hetetlen ez az érdektelenség, hiszen az elmúlt években több újdonság derült ki a Bakony lep­kefaunájáról. Általános rovartani szempontból is feltűnő, hogy az országnak jóformán minden na­gyobb táján működött már amatőr lepkész — a Bakonyban ellenben csak a legújabb időkben tört meg a jég: TALLÓS PÁL az 1950-es, DIETZEL GYULA az 1960-as évek elején, RÉZBÁNYAI LÁSZLÓ pedig 1967 óta kutatja tájunk lepke­világát. Tallós a Bakonyalján (fenyőfői ősf eny­ves, Széki- és Nyirádi-erdő) és az Északi-Bakony­ban (Bakonybél tág környékén), Dietzel He­rend—Szentgál környékén folytatta gyűjtőtevé­kenységét, Rézbányai pedig két fénycsapdát 282

Next

/
Thumbnails
Contents