A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 7. (Veszprém, 1968)

Papp Jenő: A Bakony-hegység állatföldrajzi viszonyai

A Bakony növényföldrajzi képe Közismert, hogy állatföldrajzi vizsgálat a szóbanforgó terület növénytakaró járnak (vegetációjának) ismerete nélkül lehetetlen. Valamennyi környezeti tényező közül a növényzettel vannak az állatok leginkább kapcsolatban, legyen az akár közvetett, akár közvetlen függőség. A növénytakarót alkotó társulások szukoessziós állapota, a növénytársulálsok összetétele mind faji, mind szimtezettségi és egyéb szempontból döntően befolyásolja a benne kialakuló állatvilág minőségi (és mennyiségi) együttesét. Hogy a növénytakaró szemszögéből minél inkább indokoltnak lássuk a Bakony állatvilágát, azért a növénytakaróval — minit az állatok szempontjából legfontosabb környezeti tényezővel — kissé részletesebben kell megismerkednünk. A Bakony növényvilágával szinte valamennyi botanikusunk foglalkozott. KITAIBKL PÁL volt az első, aki a 18. század legvégén tudományos célból gyűjtött növényeket a Balaton-felvidéken és a DéliBakonybam. A múlt század derekának egyik legnevezetesebb botanikusa, A. KERNER „Bakonyerwald" c. művében foglalta össze saját és mások kutatási eredményeit (1856). Századunk első évtizedében jelent meg (1908—1910) PILLITZ BENŐ veszprémi tisztifőorvos kétkötetes könyve „Veszprém vármegye növényzete" címen. Bár a mű az egykori Veszprém megye, tehát a mai értelemben vett Bakony egy részének a növényzetét ismertette, mégis ezt tökinthetjük a Bakonyiról írt első összefoglaló florisztikai munkának. Néhány évvel előbb (1900) készült el BORBÁS VINCE könyve „A Balaton tavának és partmellékének növényföldrajza és edényes növényzete" címen, mely a florisztikai összefoglalón túl a kor színvonalát meghaladó növényföldrajzi analízist, majd szintézist adott a Balaton-felvidék, a Tapolcai-medence, a Keszthelyi-hegység (és a somogyi partvidék) vegetációjáról, tehát az általunk vizsgált táj déli harmadáról. Korszerűség tekintetében a két könyv között nagy volt a különbség Borbás javára, úgy látszik Pillitz műve mégis felkeltette botanikusaink érdeklődését a Bakony iránit. Az 1920—1930-as években se szeri, se száma a rövidebbhosszabb lélegzetű közléseknek, melyek újabb adatokkal és részletekkel bővítették a Bakony vegetációjáról való ismereteinket. A Bakonyt kutatók közül legjelentősebb RÉDL REZSŐ, aki majdnem kizárólag erről a területről veszi botanikai közléseinek tárgyát. Életműve: „A Bakony-hegység és környékének flórája" 1942-ben jelent meg Veszprémben. Rédl, a „Bakony-hegység" alatt lényegében az általunk szoros értelemben vett Bakonyt érti, ill. ennek flóráját adja teljes részletességgel. A bevezetőben áttekinti a Bakony növény földrajzi viszonyait, főleg a florisztikai nevezetességek alapján. Majd rendszertani sorrendben közli valamennyi növényfaj összes megismert termőhelyét saját kutatásai alapján éis a fellelhető irodalmi adatok felhasználásával. Művét ma is a Bakony florisztikai forrásmunikájának tekinthetjük. Minden újabb bakonyi florisztikai kutatás Rédl megállapításaira, támaszkodik, ill. azt kiegészíti. A legutóbbi két évtizedben, túlmenően a florisztikai vizsgálatokon, előtérbe került a Bakony cönológiai-növényföldirajzi kutatása. Számos kortárs botanikusunk működött ebben közre. Közülük kiemelkedik dr. FEKETE GÁBOR, aki közel egy évtizede foglalkozik a Bakony vegetációjával, elsősorban a különböző erdő társulásokkal. 1964-ben jelent meg tollából „A Bakony növénytakarója (A Bakony cönológiai-növényföldrajzi képe)" címen egy összefoglalás tájunkról. Mi is enneik nyomán tekintjük át a Bakony növényzetéről szóló ismereteinket, helyenként szószerint idézve a mű megállapításait. A földrajzi értelemben vett Bakony növényföldrajzilag nem egységes terület, Bakonyicum néven egy flóravidékhez tartozik az egész Dunántúli Középhegység a Matricum-on (tehát a Magyar Középhegységen) belül. A Bakonyicumot négy flórajárásra osztják fel: Visegradense (Visegrádi- és Budai-hegység), Pilisense (Pilis, Budai-hegyek, Gerecse) Vesprimense (Vértes, Velencei-hegység, Bakony) és Balatonicum (Balaton-felvidék, Tapolcai-medence a bazalthegyekkel, Keszthelyi-hegység). A flóra járásokat tovább finomítják és ún. kistájakat különböztetnek meg. A Bakony flórájának korszerű analízisével tulaj don к ép pen még adós a magyar botanika. RÉDL ugyan adott egy áttekintést a flóraelemekről, de ez az általa körülhatárolt, a szűken értelmezett Bakony flórájára vonatkozik. így ebből csak két megállapítást emelünk ki: „Montansubalpin és alpin elemei tehát nagyobb számúak, jelentősebbek, mint a flórajárás északkeleti részét alkotó Vórteshegys'égé, valamint a Mátra- és Mecsekhegységé" és ,,Az elemek megoszlása sok hasonlóságot mutat a Mecsekhegységével. Több azonban a középeurópai, kevesebb a keleti fajoknak száma. Feltűnő a mediterrán elemeknek még mindig nagy, százalókban nem sokat különböző száma, a Bakonynál jóval délebbre fekvő Mecsekétől." Tájunk legnevezetesebb növénye az alpinkárpáti, tehát magashegységi medvefül kankaiin (Primula auricula), mely a Petőhegy (Keszthelyihegység), a Malomhegy (Déli-Bakony), az Esztergáld-völgy és a Tobánhegy (Keleti-Bak on у) északi kitettségű zárt dolomit sziklagyepjében (Festuoo-Brometum) virit április végén, május elején. Ugyancsak ismert színező növény a győzelmes hagyma (Allium Victorialis), mely az alhavasi társulásokban gyakori. A Bakonyban elegyes karszterdőbe (Fago-Ornetum), ill. szurdokerdő258