A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 7. (Veszprém, 1968)

Keve András: Emlékezés Csörgey Tituszra (1875–1961)

Emlékezés Csörgey Tituszra (1875-1961) Alig néhány esztendő múlt el azóta, hogy szinte valamennyi idős és fiatal ornitológus, akik még vele együtt dolgoztunk, elzarándokoltunk a Balaton partjához a magas kort elért „ábrahámi remetéhez". „Remete" volt CSÖRGEY TITUSZ egész életében, pákász, ahogyan saját magát nevezte. Irtózott a nyilvános szerepléstől, a minisztériumi kilincselésektől, de még a tudományos összejövetelektől, értekezletektől, ülésektől is. A díszdoktorrá avatásán csak annyit mondott, hogy inkább a nádast bújó pákász, mint tudós, aki a másikat fúrja az íróasztal mellől. Máskor meg kijelenti, hogy a Madártani Intézetben történt kinevezésével a szilaj pákászból az íróasztal szomorú rabszolgája lett (1. ábra). Gyermekkora elég szomorú volt. A Fertő melletti Nezsideren született 1875 augusztus 12-én, de nagyszülei rövidesen magukhoz veszik nevelésre, édesapja bohém természete miatt, aki különben nagy kedveltségnek örvendett. Eredeti családi neve Uhlig, de 1900-ban felveszi anyai nagyszüleinek nevét, Csörgey-t. Kora gyermekkorát nagyszüleinél Dunaszerdahelyen éli, és itt ragadja meg a Csallóköz varázsa. Iskoláit Pozsonyban, majd Sopronban végzi, ahol olyan tanárra akad mint FÁSZL ISTVÁN, akinek nevelése alól került ki CHERNÉL ISTVÁN is. Fászl munkatársul fogadja, felismeri tehetségét. Együtt bújják a Fertő nádasait, megtanítja a madarak kitömésére, amit Csörgey művészi fokra tökéletesít. 1893-ban kerül a budapesti Pázmány Péter Egyetem bölcsészeti karára, ahol id. Entznél tanulja a zoológiát, a szövettani gyakoratokon pedig egy padban ülnek ifj. Entz Gézával, évfolyamtársa Soós Lajos is. Fászl ajánlatára 1895-ben HERMAN OTTÓ veszi maga mellé gyakornoknak az Ornithológiai Központhoz (a mai Madártani Intézethez). Kutatási köre ekkor a faunisztika, főként, a Fertő madárvilága. Négy új madárfajt Csörgey vezetett be a magyar faunába: héjasas, Hieraäetus fasciatus (1904), kis héja, Accipiter brevipes (1906), dolmányos sirály, Larus marinus (1908) és a vörösnyakú lúd, Branta ruficollis (1915). Amikor még diákkorában a Fertőn figyelte a madarakat, vázlatokat készített. Preparálás közben pedig a madarak testrészeit, a tollak fekvését, stb. rajzolta. Alapos anatómiai ismereteket aztán megszerezte az egyetemen. Herman Ottó maga is rajzolt, és a művészet iránt nagy érzékkel bírt, Természetszerűleg megörvendett, amikor hasonló érzékű, fiatal munkatársat kapott, és ezt a hajlamot iparkodott tanítványában kifejleszteni. A kor is kedvezett ennek. Ekkor éri el fénykorát a madár-illusztráció, az angol THORBURN, a svéd LILJEFORS és GRÖNVOLD, a német KUHNERT, stb. A festők egymás képeiből tanulnak, de Csörgey, aki egyenrangúvá verekszi fel magát közéjük, önálló úton jár és erre feljogosítják a már gyermekkorától gyűjtött tapasztalatai, vázlatai (2. ábra). Ebben az időben fejlődik ki a festőművészet egy teljesen önálló ága, melyben nemcsak született hajlammal, nemcsak művészi felkészültséggel kell rendelkezni, hanem ismerni kell jól a madár mozgását, életmódját, környezetét, Ugyanis a képnek a képszerűségen túl, természetes körülmények közt, megfelelő mozgásban kell ábrázolnia a madarat. Hogy Csörgey elérte ezt a csúcsot, mutatja az a körülmény, hogy nemcsak hazai megbízásokat kap, hanem a holland SNOUCKAERT van SCHAUBURG (1908) és az olasz DUVAL (1932), a holland madárvédő egyesület (1923) vele ábrázoltatják munkáikat. Csörgey a „pákászon" kívül mindig inkább művésznek érezte magát mint tudósnak. De jellemző szerénységére, hogy a művészi hajlam öröklékenységét nem magában, hanem unokatestvérében kereste, aki kedves emlék-tájképek festésénél többre nem vitte. A külföldi munkáiért járó tiszteletdíjakat intézete céljaira ajánlotta fel. Herman Ottó első megbízása nemcsak faunisztikai, de művészi jellegű is. Alig hogy a „központba" került Csörgey, Herman megbízza a Petényi-hagyaték feldolgozásával. Csörgey szavai szerint ekkor válaszúton állott: vagy folytatja egyetemi tanulmányait, vagy ezt a munkát dolgozza fel. Ö az utóbbit választotta, és ekkor nagyon szomorú tényre kell még ma is döbbennünk. Ha az 1850-es években, amikor Petényi a próbafejezeteket benyújtotta az Akadémiának, az 11